Kora dacára még mindig elég jól úszik és clubja versenyein többször szerepel az angol úszókörökben, mit főleg a „Life Saving” (életmentés) körül szerzett érdemeinek köszönhet. Vizi mutatványai páratlan elismerésben részesülnek. Mr Henry naponkint értünk jött és nagy buzgalommal kalauzolt bennünket mindenfelé. Több úszóegyesületet látogattunk meg vele. Ne tessék azonban félreérteni, nem kaszinót vagy kávéházat értettem úszóegyesület alatt, hanem úszodát. Igenis, mert Angliában ez másképen van mint nálunk. A Londonban lévő 74 úszoda mindegyikének meg van a saját clubja, mely ott hetenkint 3-4-szer összegyűl, - de nem ujságot olvasni! Ilyen alkalmakkor tartják meg házi bajnokságaikat és nagyszámú handicap-versenyeiket, melyeken a clubnak úgyszolván minden tagja részt vesz.

Ezeknek az uszodáknak a hossza 20-30 yard között váltakozik. Szélességük 9-10 yard. A kis viz 1, a nagy viz 2 yard mélységű szokott lenni. A kijárók lépcsők, melyek vagy a hosszoldalon vagy a sarkokban vannak akként elhelyezve, hogy az úszókat nem genirozhatják. Fogó a falon nincsen, (erről legközelebbi számunkban bővebben) és ami az idegennek különösen szokatlan, uszodáikban a medence csaknem szinültig van megtöltve vizzel ugy, hogy a medence pereme és a vízszin közti különbség csak alig néhány cetniméternyi.

Ezekben és hasonló uszodákban nevelkednek és trainiroznak az angol sprinterek, trainingjökben különös gondot forditva a gyors fordulatokra. A hosszútávúszók többnyire nyilt távon gyakorolják magukat. Ilyen helyek is bőven vannak. A hatalmas parkokban nagyszerű tavak vannak, melyek legtöbbjében a napnak bizonyos óráiban szabad a fürdés. Nem a kényelemre, hanem az úszásra fektetik ott a fősúlyt. Nem kell oda se kabin, se lóca. A fölséges pázsiton, mely a lankás partot egész a vizszintesig elfödi, vetkezik le mindenki s a vizbe menve mindenki a maga módja szerint gyakorolja sportját. A fürdési idő leteltével sietve jön ki mindenki a vizből, gyorsan felöltözik s a dolga után lát. Fizetni az ilyen helyeken nem kell, a publikum ingyenes volta miatt azonban ne gondoljunk csőcselékre, mely zajong és rendetlenkedik. Mindenki ügyel ott a rendre és illendően viselkedik.

De nemcsak az uszást, hanem a sport minden más egyéb nemét gyakorlók is hasonló előnyöket élveznek Angliában. A parkok, játékterek óriási területei állanak a közönség rendelkezésére. Szóval, ott mindenki könnyen juthat sportjához s ezt a körülményt azután alaposan ki is használja mindenki. Vidámság, jókedv, élénkség van ezeken a helyeken mindennap, a vasárnap kivételével, mikor is minden szünetel, még a sport is. Ezt a napot ott mindenki megünnepli.

Hogy hogyan ünnepel meg az angol valamely napot vagy eseményt, arról bőven volt alkalmam meggyőződni. Ebben az időben tartották ugyanis a Henley-regattát. Más ünnepség is volt akkor Londonban. Loubet-t fogadta az angol király. London városa lobogódiszt öltött, hanem engem Henley jobban érdekelt és Mr. Hanna, a nálunk időző rokonszenves footballjátékos édesatyja társaságában kirándultam Henley-be. A henley-i hidon találkoztam clubtársaimmal, Manno Miltivel, kit szalmakalapjának ismerősszinű szalagjáról ismertem fel, csupán miután előttünk ment a hidon Mr. Barry és Mr. Blackstaffe társaságában.

Kitörő örömmel üdvözöltük egymást s összeölelkeztünk. Kölcsönös bemutatkozások után lekaptam a nálam levő fényképezőgéppel a társaságot. Milti, a ki Blackstaffe vendége volt, elpanaszolta, mennyi kalamitás érte őt eddig, idegen hajóban és idegen lapátokkal kénytelen evezni. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát a különös, idegenszerű kosztja miatt sem.

Már akkor aggódott s a később történtek tényleg igazolták aggodalmait. Együtt folytattuk az utunkat Henley-be. Maga Henley jelentéktelen hely, de ezen az úgynevezett „nagyhéten” – sport tekintetben – az elsők közt is az első. Már napokkal előbb jönnek a kiváncsiak, a lapok tudósitói, hogy az utolsó trainingeknek tanui lehessenek.

Végre elérkezik a verseny napja. Mindenki lázban van. Egész Anglia figyel ma a Henley-ben küzdőkre. A sok különvonat csak úgy ontja magából a kiváncsi sportembereket és hölgyeket. Mindenki siet a Themse partjaira, hogy ott jó helyet biztosítson magának és családjának. Elegáns urak és hölgyek párnákkal, kendőkkel és elemózsiás kosarakkal felszerelve csolnakba, bárkába vagy más egyéb vizijárműve szállanak és eveznek a cövekek által határolt pálya két oldalára. Az egész pálya a starttól a célig csolnakok ezreivel van szegélyezve. A szinpompa, az óriási zsibongás, mozgás szinte kábitólag hat az emberre.

A nap éppen a legmelegebben tűz le, mikor eldördül a startot jelző lövés. Egyszerre csönd lesz, mindenki előre hajolva igyekszik a küzdőket látni. Tippelnek, fogadnak, vitatkoznak, kiki a mágáét védi. Majd halk moraj hallik, azután erősebb – már neveket is lehet hallani …..
… pillanatnyi csönd! … Mintha erőt gyüjtenének az ezután következő hatalmas, egetverő „hurráh”-ra. Ez a győztesnek szól. Igy tart ez egész délután a verseny végéig. Mikor az utolsó küzdőpár is áthaladt a célon – egyszerre minden jel nélkül, egy pillanat alatt felbomlott a rend. A sok csolnak ellepi a pályát. A parton a tömeg megindul, az odasereglett nagyszámú vásári bohóc és énekes megkezdi működését. A nép körülfogja őket. Mulat, örül mindenki – feledve gondját.

A londoniak összeszedik cókmókaikat s a zsúfolásig megtelt vonatok egymás után indulnak vissza. Mindenki a nap eseményeiről és hőseiről beszél. A szakaszba, melyben én ültem, egy elegáns, jobbára hölgyekből álló társaság jött be. Miután helyet foglaltak, a hölgyek elővették kis táskáikból a programmot és élénk vitát kezdtek, birálgatva az egész versenyt, a küzdőket egyenként. A társalgás lassankint már sportok terére lépett át.

Szóba került az úszás is. A „Király-díj”-ról beszéltek, majd szóba került Jarvis, Billington ás Derbyshire neve is. Ez említett nevek magamat is gondolkodóba ejtettek. Észre sem vettem – s már Londonban voltam. Haza siettem kipihenni fáradalmait s erőt gyűjteni, mert mos már az én „nagy napjaim” következtek el.