Meghalt Tolnai Lajos

1902 | Október

Nagy tehetségű író volt Tolnai Lajos, ki e hó 19-ikén hunyt el Budapesten, 66 éves korában. De heves, sőt kiméletlen természete mind írói erejének érvényesülését, mind életének nyugalmát megzavarta. Regényeiben, elbeszéléseiben élő embereket gúnyolt ki, sőt széptani fejtegetéseiben is gyakran a személyeskedés uralkodott.

Regényhőseiben, mellékalakjaiban mindig rá lehetett ismerni valakire, környezetére, ismerőseire, a kikben mindig a hibát, a csúfolni valót keresvén, alakjai a regényben kicsinyes, kellemetlen emberek, vagy épen apró gazemberek. De Tolnai külön irodalmi műfajt művelt, eltérőt a széptan és a komponálás szabályaitól. Mindenekfelett szatirizálni vágyott. Éles megfigyelő tehetségével könnyen és biztosan jellemzett.

Stilje tömör és erős volt, nyelve magyaros. Néhány műve, melynek irásánál nem vett annyira erőt izgatott közvádlói természete, a legjobb magyar prózai művek közé tartozik. Az életben is olyan volt, mint az iróasztalnál. A vele való érintkezés csakhamar meghozta a szakítást. Életpályája ezért változott és szakadt félbe oly gyakan. Jóbarátja alig volt. Különben nem is kereste senki barátságát.

Olykor kellemes is tudott lenni, kivált az első érintkezéseknél; megnyerő a beszédben, sőt figyelmes. Az utóbbi években mint fővárosi tanár, majd igazgató, egészen visszavonúlva élt; keveset is írt. Annál termékenyebb volt a régebbi években, s akkor a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagjai közé választotta.

Tolnait családi nevén Hagymássy Lajosnak hívták. A tolnamegyei Györkönyben született 1837 január 31-én, a hol apja, Hagymássy Sándor, községi jegyző volt. Gyönkön, majd Nagy-Kőrösön járt iskolába, a hol négy évig volt Arany János tanítványa. A református papnevelőbe kerűlt föl ezután Budapestre, s kitünő képességei folytán egész fiatalon a pesti ref. főgimnázium tanára lett. Ekkor, a hatvanas évek elején kezdődött irodalmi működése.

Lirai költeményei és balladái, melyek közt több igen jeles is van, hamar nevet szereztek neki, majd kisvárosi életképei, elbeszélései, melyekben az élet és jól megfigyelt alakok tüntek föl. Több műfordítása is megjelent ebben az időben. Önálló kötetben adta ki "Költeményeit" és "Nyomorék" czímű kis regényét.

1868-ban Maros-Vásárhelyre ment ref. lelkésznek; szorgalmasan folytatta itt is írói munkásságát, sőt "Erdély" czímen szépirodalmi hetilapot indított s Apor Károly báró támogatásával megalapította a Kemény Zsigmond-társaság czímű szépirodalmi kört.

Mint lelkésznek hitszónoki sikerei is nagyok voltak. Ebből az időből való "Az én ismerőseim" czímű novellakötete és "Az urak" czímű egykötetes regénye, a melyet 1874-ben "Somvári Fényes Ádám úr" czímű hoszszabb elbeszélése követett, az első szatirikus munka, a melyet Tolnai írt. Maros-Vásárhelyen nem élt nyugodt életet, villongásba jutott híveivel, egyházi hatóságával és távoznia kellett.

1879-ben a "Tompa Mihály költészete" czímű doktori értekezésével kitűntetéssel szerezte meg a doktorságot, s egyetemi magántanár lett. A haladástól itt is elzárta természete s ő inkább a szépirodalomnak élt, mint tanári hivatásának.

Újabb regényei: "A nemes vér", "A báróné ténsasszony", az "Oszlopbáró" és az "Új főiskolán"; későbbiek a "Polgármester úr", "A szegényemberek", "Eladó birtok" és "A falu urai", mind sötét rajzok a romlottságról, urak, parasztok gonoszságáról. Sokat írt, két-három regénye is folyt egyszerre a lapokban. Végre 1889-ben mint tanár a fővárosnál nyert alkalmazást, néhány év múlva a ferenczvárosi polgári iskola igazgatója lett.

Nemrégiben a belvárosi főreáliskolába helyezték át. 1887-ben saját költségén adta ki "Irodalom" czímű kritikai lapját, 1890-1896-ig pedig remekíróinkról írt tanulmányait tette közzé. A következő évben "A grófné ura" czímű regénye, 1899-ben pedig "A nagygyárosok" czímű novellás kötete jelent meg.

Az utolsó években megtört testi ereje, mely épen nem volt csekély. Hatalmasan fejlett, erős ember volt, ki az egyházi szószéken, gyülekezetekben külső megjelenésével és érczes hangjával azonnal hatást tudott tenni. Nejének nyolcz év előtt történt halála után nemsokára ezredorvos fia is megvált az atyai háztól, megnősűlvén.

Tolnai ezentúl igazán magányban élt Budapesten. A télen mellszorulása erősödött és az iskolában sem tartotta meg már több hét óta előadásait. De ha testi ereje fogyott is, szelleme rugékony maradt s még a Petőfi-Társaság legutolsó közgyűlésén, január elején, heves polemikus dolgozatot olvasott föl. Sulyos beteg nem volt, folyton olvasott és senki sem képzelte, hogy halála ideje elkövetkezett.

Tolnai, mint a ki korát és a körűlte élő alakokat oly erősen- bár sokszor sötéten és túlozva- tudta lerajzolni és jellemezni, mint a stíl és a magyar nyelv kiváló művésze, a magyar szépirodalom egyik jeles képviselője marad.