Sietve adja át felső kabátját, botját, kalapját egy öreg huszárnak s bizonytalanul indul meg. A fényes márványoszlopokból mindenünnen az ő képe tükröződik vissza, látja magát jönni vagy hat példányban.
- Hát, nini, merre van a terem?
Megint áll ott egy öreg szolga, a ki jelenti:
- Liften kell oda felmenni. Két lift van, kérem alássan.
- Hát melyiken menjek?
- A melyiken előbb lehet.
- Hát nem lehet mindeniken?
- Nem, mert egyik-egyik csak három személy vehet föl egyszerre.

Hej, biz ez körűlményes feljutás – sóhajtja újból a képviselő és titkon azt a tapasztalatot szerzi, hogy mindez veszedelmesen példázza az ország közigazgatását, hol sok teketóriával jár czélhoz jutni. Végre bekerűl a liftbe és ha semmi szerencsétlenség se éri útközben, két másodpercz alatt fenn van a folyosókon, melyek az Ezeregy éj tündérkastélyait juttatják eszébe.

Csakhogy könnyű itt eltévedni, mint a légynek a milanói dómban. Itt volna már a folyosón, de bezzeg nem hallatszik itt zúgás, morajlás, mint a régi ház folyosóján messziről, hogy hol folyik a tanácskozás s mi történik. Mély csönd honol, mint egy kriptában. A folyosó néptelen, üres, egy-két alak sétál rajta valahol messze-messze, fel se lehet ösmerni. De szerencsére itt is őgyeleg egy öreg huszár.

- Itt van az országgyűlés?
Mert úgy kell azt itt megkeresni, mint a hogy az ember egy pakli gyufa után tudakozódik. Elvész ebben az épület-óriásban. A huszár a kezével int, hogy arra van.
- Merre kell a jobb oldalra bemenni?
- Itt, nagyságos uram.
Siet széttárni az ajtókat.

Hát csodák csodája, csakugyan ott van az országgyűlés; szakasztott azok az emberek, a kiket juniusban a Sándor-utczai házban hagytunk. Csakhogy micsoda czifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen. Mohón befutja az egészet, az emeletes karzatokat, melyek nagy páholyoknak látszanak. Mennyi szép asszony jött össze! A színes ablakokon át lágyan lopja be magát az őszi napfény. Az asszonyok arczán, toilletjén szaladgál, de a képviselők szeme nem.

A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél: szép, nem szép. Pro és contra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Tulhajtott pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikitó. (Hej, milyen barátságos, kedélyes ehhez képes az öreg fészek!) Lassan-lassan leveszed szemedet, mert bár még be nem telt, de már elfáradt. Behunyod egy perczre, hadd pihenjen, aztán inkább részletenkint nézed a dolgokat, ugrálva elméddel ide-oda.

A mi a berendezést illeti, az igen csinos, kivált a bőrszékek kényelmesebbek, mint a régi házban voltak. A könyöklőt nagy zöld posztó koczkák boritják mindenik képviselő előtt. Egy némelyik kezd is már leválni; az egyiknek a gazdája humorosan jegyzi meg: „Olcsó húsnak híd a leve.”

Az ötletkén szomorúan nevettek a környékbeliek. A Ház összképe, ha a teremtől eltekintünk, majdnem egészen a régi. Csakhogy úgy veszi ki magát, mintha valami óriás összébb nyomta volna. Kisebb területre van szorítva ugyanannyi fej. Nagyon szokatlan így.

A berendezés egyébként emlékeztet az ócska házra. Azon a helyen áll az elnöki emelvény, a hol a szem megszokta, csakhogy nagy, idomtalan alkotmány, úgy fest, mint egy Golgotha. A miniszteri székek félkaréjban ugranak ki a képviselő padsorok patkója elé.

A háznagyi hivatal is meglehetős respektussal volt a hagyományok iránt. A kik a szélső jobbon üldögéltek, azoknak ott adott helyet, a médium emberei a középre jutottak, az agráriusok a néppárti gárniczon ülnek Károlyi Sándor gróf körűl. Legkényelmesebb hely van Regelének, a ki egy pompás bőr-karosszéket állított magának az elnöki Golgotha jobboldalán.

Igazi régi dolog semmi se jött át azokból a lelketlen szerszámokból, a melyek a törvényhozatalhoz közönségesen használtatnak, csak a mamelukok és a Ház csengetyűje, melyre mindjárt az első ülésen némi szükség mutatkozott (de apage satanas; ne politizáljunk!).

Ellenben új a Ház órája, egy nagy bronzkarika, mely az elnök feje fölött függ s arabs számokkal vigan metéli apróra a következő évezredet. (Ha ugyan végig megéljük obrtukczió nélkül.) Új a Ház asztala is, kisebb a réginél, de alkalmatlanabb, mert a szűk „fórum”-ból jelentékeny területet fog el.

Pedig voltaképen a Ház asztalát nélkülözni is lehetne. Hisz csak frázis, szónoki figura: „leteszem a Ház asztalára”, épen olyan, mint „a szőnyegen levő javaslat”. Nincsen a szőnyegen ördög se s a Ház asztalát is szellemi asztalnak lehetne tekinteni. Egy parlamenti hazugsággal több vagy kevesebb, egyre megy.

A magas elnöki emelvényről, vagy őrtoronyból (nem tudjuk, minek nevezzük) hosszú zsinegen eresztették le a jegyzők a mélységbe a szokásos fekete táblát, melyre a szólók feliratkoztak. Különben az új palota szűzessége már el van véve. Az első beszédet Smialovszky Valér már előtte való nap megtartotta, mikor a terem akusztikájának bemutatása volt az ujságirók előtt.

Az ujságirók jónak találták az akusztikát, de másnap az első igazi ülésen a szélső jobboldal padsoraiban elégedetlen mozgás keletkezett. Barabás beszédéből (pedig Barabásnak jó hangja van) csak egyes félmondatok tévedtek oda.
- Rosz akusztika, - mondták, - semmit se lehet hallani.

Irigy tekinteteket vetettek azok felé, a kik a középen kaptak helyeket. Ostromolni kezdték Csávossy háznagyot, nem lehetne-e valahogy kicserélni? Mások ismét az ott gazdátlanúl maradt helyekre siettek eljutni, ha csak addig is, míg a tulajdonosok beszállingóznak. Megindúlt erre a költözködés.

Ni, ott is egy üres hely, amott is egy! Az is, ez is felkelt és odább húzódott a középre, felkelt egy harmadik, egy negyedik és tudja Isten hányadik, mind odább ment. Varázslat ez, vagy mi az ördög? Még egyre van hely odaát. Hogy lehet ez? Az embernek az összes megszokott szomszédjai elvándoroltak. És a mi még inkább megfoghatatlanabbá tette a dolgot, bármennyi ember ment is el a szélső jobbról – azért a szélső jobb folyton tele volt. No, ennek a rejtélynek meg kell a nyitját találni!

Nem volt nagyon nehéz. Csak oda kellett nézni a középre. Nyugtalan hullámzás, mozgás mindenütt. Egyik-másik a nyakcsigolyájához kap. Fejérváry miniszter a zsebkendőjével boritja be a nyakát. Sokan előkeresik a fekete selyemsapkájukat és felteszik.

Darányi miniszter fölhajtja a kabátgallérját, Plósz fájdalmas arczfintorral kapkod a balfüléhez. Nemelyek fölkelnek és a jobboldalon megürült helyekre veszik be magukat. Aha! Most már meg lehet érteni. A költözködés kölcsönös. A panasz egyre hangosabb s a hangok mind-mind boszúsabbak:

- Milyen léghuzam! Szörnyű léghuzam. Ez gyilkos dolog. Itt nem lehet tanácskozni.
A széles bejáratokon át, melyeket nehéz rozsdavörös szőnyegek takarnak el, csakugyan borotva-éles levegő-áram járta át a termet. Jószivű képviselők kiszaladtak a folyosóra, a hol ilyenkor csak egy csomó kimaradt képviselő lézeng, megviszik nekik a nagy léghuzam hirét:

- Jó hirt hozok, – mondja az egyik – lesz kerület bőven. Potyogni fognak e télen az öreg urak.

A folyosóról tömérdek sikátor, zeg-zug, fülke, átjáró vezet, Isten tudja hova. Egyik a miniszteri szobákhoz, de melyik? Másik az elnöki szobákhoz, a buffetbe, a könyvtárba, ama másik a miniszterek külön feljáratához visz. Hm, tehát külön feljárat a miniszter uraknak! Furcsa, de nem rosz. Milyen jó lett volna példáúl a régi Házban a véderő vita idején egy ilyen külön lemenetel Tiszának! Némelyek boszankodnak, hogy a miniszterek ilyen izolálási törekvést tanusítanak.

Ejh, nem kell ezt úgy venni. A dolog semmi sesetre sem árt. Azonfelül öregíti a Házat. Mert a jövő ezredév valamelyik Czobor Bélája ha fölfedezi rajta a miniszterek külön feljáratát, abból biztosan fog következethetni arra, hogy a magyarok ez ódon, történelmi becsű palotája nem készűlhetett a XIX-ik században, hanem a XVIII-ikban, okvetlenűl a franczia forradalom előtt.

És ezek a lépcsők, folyosók, sikátorok, mind csupa márvány, csupa aranyozás, csupa szobor. A szivárvány szemvakitó pompája, a mesék összeálmodott gazdasága hivalkodik a falakról, a padlatról, a boltozatról. Valóságos magyar styl.

Tudniillik az a magyar styl, melylyel az utakat épitették elődeink egy mult századi utazó leirása szerint: „Sarat raknak a sár fölé és ezt ők útnak nevezik”, vagyis a jelen esetben: „czifraságot raknak czifraság fölé és ezt ők szépnek mondják.”

Úgy - úgy. Sok, a mi sok. A márvány maga is elég diszités és nem kell még föl is czifrázni. A szobor maga is a legnagyobb luxus, minek abba szinek és aranyzozások? Milyen bolondság volna példáúl, ha valaki a rózsa szirmaira Messonier-vel apró képecskéket festetne a nagyobb parádé okáért. Hát lehet valami szebb a rózsánál? Minek az utolérhetetlent felülmúlni akarni!

De hát keleti faj vagyunk, a keleti fantázia féktelensége dolgozik agyvelőnkben. Legyen lúd, ha kövér – nemzeti jelszó. Ben Abdalah szultán kápráztató kastélya kellett. (Csakhogy azt a csoda-lámpa szellemei épitették ingyen.) A nagy folyosóról a képviselők külön fentartott folyosója következik, abból egy nagy átjáró nyilik, melyből beláthatatlan távolba nyílnak megint új és új folyosók, szebbnél-szebbek.

A nagy átjáró egészen teremszerű. Királyok trónterme lehetne, oly tündöklő, ha nem lenne egészen nyitva, ajtó nélkűl. A közepén kényelmes szófák, dagadó puha ülőhelyek kinálkoznak. A márványoszlopok közt sűrű egymásutánban következnek a tarka-barka színes szobrok az egyes foglalkozási ágak megszemélyesitésével. Ez, úgy látszik, a képviselők társalgója. E perczben üres, csak egy öreg ember ül a szofán. Ősz fejét tenyerébe hajtva nézegeti a plafon  freskóit. Hátha valami ide tartozó tisztviselő.
- Ugyan, kérem – szólitom meg – hová vezet ez az átjáró és mögötte az a folyosó?
Az öreg úr fölrezzen, rám néz, aztán szomorúan feleli:
- A szegénységhez.

Novus