Egyszerűen kitérhettem volna a párbaj elől s bevallhattam volna, hogy mely okokból teszem ezt. Némelyek talán gáncsoltak, mások gúnyoltak volna s ismét mások azzal vádoltak volna, hogy megbecstelenítem a bolgár nevet.

Nem vetettem volna rá ügyet s lelkiismeretem semmivel sem vádolt volna, mert a mily komoly volt a koczkázat rám nézve, hogy ebben a párbajban meghalok, vagy egész életemre nyomorék maradok, ép oly valószinű lehetett az is, hogy golyóm halálát okozza ellenfelemnek. De hát arra vagyok-e én rendeltetve: hogy megöljek, vagy sulyosan megsebesítsek egy embert?

Elfogadtam a párbajt, mert ezzel akartam erélyesen tiltakozni e barbár intézmény ellen. Erőm nem engedi azt remélnem, hogy az életben valami nagyobbszerű eszmét hagyhatok hátra, mint azok, a melyeket annyi vértanú hagyott ránk. Azt hiszem, részemről lesz, ha véremmel pecsételem meg a párbaj eltörlésének eszméjét. Beleegyeztem tehát a párbajba, nem azért, hogy ellenfelemre lője, hanem hogy kitegyem magamat golyóinak”.

Titkáról természetesen semmit sem szólt segédeinek. Azok azt hitték, hogy a párbajozás szándéka mindkét részről komoly; nem sejtették, a mit Czanov csak végrendeletében vallott be, hogy régóta elhatározta magában, hogy ha kihivják, elfogadja a kihivást, megjelen a párviadal szinhelyén, a lovagias mérkőzés minden szabályának eleget tesz, úgy tesz, mintha lőni akarna, de a döntő pillanatban, ha a vezényszót hallja, pisztolyát eldobja.

Pedig – s ez igen jellemző Czanovra – egy pillanatig eszébe ötlik az is, hogy ellenfele magyar s elhatározása már-már ingadozik. A magyarok iránt ugyanis, mint naplójában irja, ellenszenvvel viseltetett, mert ezek az orosz-török háborúban, melynek eredménye Bulgária felszabadítása lett, a törökök pártján voltak.

Ha tehát megölte volna ellenfelét, ezzel mintegy bosszút állt volna a magyarokon. Becsületére legyen azonban mondva, ezt a gondolatot Czanov hamar leküzdötte, sőt megnyugvással hallja, hogy ellenfele kitünő lövő. Így nagyobb a valószinűség, hogy eltalálja s halálával többet fog használni az eszmének. „A párbaj hire – irja – nagyobb feltűnést kelt, mindenki beszélni fog róla, az ujságok tárgyalni fogják az eseményt s következéskép az eszme propagálódni fog.”

Csak egy dolog aggasztja még. Hátha a segédek kardot fognak ajánlani? Ez esetben hiába minden, a szépen kieszelt terv füstbe megy, mert karddal kezében kénytelen volna védekezni s ezzel részéről a párbaj elfogadásának minden erkölcsi alapja elesnék. A segédek azonban pisztolyban állapodtak meg s Sz. K. segédei kétszeri golyóváltást ajánlottak. Fegyverbiróság elé vitték a dolgot s Czanov ekkor naplójába ezeket irta utószó gyanánt:

„Elhatározásom meg van érve. Első izben levegőbe fogok lőni, másodizben pedig, ha időm lesz, eldobom fegyveremet vagy ismét a levegőbe lövök.”

Október 21-ikén végbement a párbaj. Sz. K. lőtt először, mire Czanov eldobta fegyverét s halálosan találva rogyott össze. Segédei lesujtva állották körül hulláját s utolsó kivánságához képest közzétették végrendeletét.

Most, mikor a párbaj eltörlése iránt világszerte megindúlt mozgalom mind szélesebb hullámokat kezd vetni, hadd idézzük föl Czanov emlékét, a ki vérével pecsételte meg azt az igazságot, hogy a férfias bátorság nem épen összeférhetetlen a párbaj szigorú elitélésével.