A Kossuth-mauzoleum pályatervei

1902 | Március

A Kossuth hamvai fölé állítandó siremlékre tizenhárom pályamű érkezett. Ezeket a biráló bizottság itélete után a városligeti nagy iparcsarnokban állították közszemlére. Nézik is sokan. A pályázatnak máris hosszú és zajos a története.

Sokan nem helyeselték, hogy a Kossuth szobrára begyűlt adományokat két felé osztják, az egyiket siremlékre adják, s így esetleg egy monumentális szobor állítását vagy kétessé teszik, vagy hosszú időre elhalasztják. A birálatnál a bizottsági tagok véleménye jutott ellentétbe, sőt meghasonlásba.

A hatezer koronás első díjat hat szavazattal öt ellenében itélték oda. A kisebbségben maradt művész tagok tiltakoztak, három közülök (Zala szobrász, Lechner Ödön és Kahn Gyula építészek) lemondtak a bizottsági tagságról, s azonnal eltávoztak; de azért a többi díj fölött is itélt a számban megapadt bizottság.

Most a polgármesternél a pályázó művészek legtöbbje deputáczióval kéri az itélet megsemmisítését; a képzőművészi egyesűletek is ezt kéri. A pályaműveket tehát a közönség a csetepaték által fokozott érdeklődéssel nézi. De magában is érdekes a pályázat. Sok érdemes és jó munkát, eredeti törekvést, magyaros motivumok kutatását találjuk, friss erőt és gondolatot. Nincs azonban a művek közt egy sem, mely mélyebben megragadná a figyelmet, vagy meghatna.

Kossuth siremlékének vagy mauzoleumának kigondolásában a tervezők egy része a gyásznak, a veszteségnek ád kifejezést; némelyeket költői hangulat fog el, de lyrai; majd mások dicsőséget hirdetnek, mely a nemzetnek is dicsősége. Hogy leghelyesebb az olyan felfogás, mely nem a halott Kossuthtot gyászolja, hanem a XIX. század nagy magyarját magasztalja-ezt érezzük, a mint a tizenhárom pályaművet végig szemléljük.

Néhányan magyaros, vagy legalább keleti motivumú formákra törekesznek. Elmennek az ind pagodákhoz, a piramisokhoz, az ázsiai, déloroszországi kurgánokhoz, a tatár sátorokhoz, a magyarországi kun-halmokhoz, a kálvinista temetők fejfáihoz, sőt a boglyakemenczékhez is. A formák és otivumok ilyen kutatásában való szorgalmat meg kell becsülni és méltányolni.

Megosztás:

Szoborpályázatokról

Szabó Ágnes

A történetírók megállapították, hogy 896 a honfoglalás éve. Érthető, hogy az ország ünnepélyesen ülte meg az ország ezeréves születésnapját. Emlékezetes alkotásokkal fejezte ki tiszteletét és ebben a legnagyobb szerep a magyar szobrászoknak jutott.

Millenáris emlékek Budapesten és vidéken, soha nem látott óriási méretű pályázatok, a korona által ajándékozott tíz emlékszobor, csupa olyan megbízás, amelyet a közelmúlt hírből sem ismert.

Szobrászaink bőven el voltak látva munkával, minden úgy festett, mintha egy szobrászati Eldorádó nyitotta volna meg kapuit számunkra. Mindezek alapján azt hihetné valaki, hogy szobrászatunk felett felhőtlen az ég. Hát nem. A szobrászok ajtaján különösen két kellemetlen lidérc kopogtatott. Az egyik neve: Szoborbizottság, a másik neve: Pályázat.

Ezek a bizottságok, bírálók sokban különböztek egymástól: híres politikusokból, üzleti élet előkelőségeiből, művelődésünk lámpahordozóiból szerveződtek, abban viszont nagyon hasonlítottak egymásra, hogy vajmi keveset értettek magához a szobrászathoz. Művészeti fölfogásuk általában konvencionális volt, tehát szavazatuk leginkább a konvencionális szobrok javára érvényesült.

Még nagyobb baj, hogy rendszerint olyan dolgokat kívántak a szobortól, ami nem szobrászi, s aminek vérbeli szobrász nem fog megfelelni vagy legfeljebb fogcsikorgatva fog "a jó tanácsoknak " színleg eleget tenni, ami aztán meg is látszik majd a munkáján.

Ha a szobrászok szempontjából voltak is árnyoldalai a pályázatoknak, mégis volt hasznos hatásuk is a közönség művészeti nevelése szempontjából. A pályázatok ugyanis nyilvánosság előtt folytak le, a pályaművek ki voltak állítva, bárki megtekinthette azokat, és valóban mindig tömeges volt az érdeklődés.

A közönség ilyenkor megfigyelhette, hogy egy és ugyanazon feladatot, milyen sokféleképpen igyekeztek a pályázók megoldani.

A cikkben említett Kossuth-mauzóleummal a főváros polgársága szerette volna leróni háláját, utolsó nyugvóhelyet adva neki a Kerepesi Temetőben. A nagy pályázat 1902-ben járt le a már szokásossá vált méltatlan kellemetlenségek között.

Erre megint a bírálóbizottság szereplése adott okot. Megint különböző hivatalok kiküldöttei voltak többségben. Mindjárt az első szavazás után a zsűri három művésztagja le is mondott.

A csonka bizottság azonban folytatta munkáját, mire művésztagjai megtagadták a jegyzőkönyv aláírását, hármuk pedig hírlapi nyilatkozatban megállapította, hogy a bírálóbizottság többségét nem művészi szempont vezette, ami a legsebzőbb tőrdöfés, amely művészi bíráló szívét érheti.

De vannak edzett szívek is, megszületett a döntés, mégpedig Gerster Károly és Strobl Alajos közös munkája javára.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!