St.-Pierre, 1902-ben, a híres, hírhedt vulkánkitörés idején, a virágzó karib-tengeri francia gyarmat, Martinique szigetének fővárosa volt, számos középülettel, katedrálissal, színházzal, villanyvilágítással. Az 1849-es hivatalos népszámlálás adatai szerint ennek a kedves kis városnak 19 722 lakosa volt. Többségük martinique-i – kreol-mulatt keverék –, kevés francia kormányhivatalnokkal és közalkalmazottal.

A Mont Pelée – akárcsak a Krakatau – már működött egyszer a szerencsétlenség bekövetkezte előtt is. Amíg azonban a Krakatau újabb kitörése 200 éves nyugalom után következett be, a Pelée utolsó kitörésére St.-Pierre legöregebb lakói még jól emlékeztek. Ez az 1851. évi enyhe kis kitörés, némi hamuszórástól eltekintve, nem sok gondot okozott. Az újabb kitörés első jeleit 1902. március 23-án egy kirándulócsoport észlelte.

Április 25-én a hegy egyre jobban feléledt s a felfedezést követő napokban a vulkáni tevékenység egyre hevesebb lett, St.-Pierre városára könnyű hamueső szállongott, és kellemetlen kénes gőzök szagát lehetett érezni. Mrs. Prentiss, a St.-Pierre-i amerikai konzul felessége a következőket írta haza: „A kénszag olyan erős, hogy a lovak az utcákon megtorpannak tőle, horkantanak, sőt egyik-másik összerogy, s kínkeservek közt elpusztul. Sokan kénytelenek nedves zsebkendőket kötni az arcuk elé, hogy valahogy védjék magukat az erős kénes gőzöktől.”

Május 3-áról 4-ére a gyakori hangos robbanások s az utcákon összegyűlő vulkáni hamu miatt a helyzet már valóban nagyon rossz volt. A St.-Pierre-i helyi újság, a Les Colonies egyik cikke szerint: „A hamueső egy percre sem szűnik… már nem lehet hallani az utcán haladó kocsik zaját – a kerekek hangját letompítja a hamu… a szélrohamok lefújják a hamut a háztetőkről és verandákról, s a gondatlanul nyitva felejtett ablakokon át behordják a szobákba.”

Az 1902-es események első nagy fordulópontja május 5-én következett be, amikor az Etang Sec krátertava a kráterperemet átszakítva lezúdult a Riviére Blanche nevű folyó völgyébe. Egyes beszámolók szerint ezek a hullámok St.-Pierre-nek a vízszinthez közel eső, alacsonyan fekvő részein is végigsöpörtek, és több sérülést – sőt halálesetet is okoztak.

A tovább romló helyzetet a hegy közelében élő lakosság egyre kevésbé tudta elviselni, és sokan megpróbáltak a várost elhagyva, Martinique második legnagyobb városa, Fort-de-France felé menekülni.

Május 8-án reggel, St.-Pierre-i idő szerint 7.52-kor a St.-Pierre-i távírász egyetlen szót kopogott le fort-de-france-i kollégájának. A szó – „Allez” – azt jelezte, hogy a távírász készen áll a vételre, s ez volt a St.-Pierre-ből érkezett utolsó szó.

Soha nem fogjuk pontosan megtudni, mi történt St.-Pierre-ben azon a reggelen. A romok tárgyi bizonyítékai, valamint a szemtanúk beszámolói alapján azonban elég jó képet alkothatunk magunknak a katasztrófáról. A város pusztulásának pontos idejéről legalábbis biztos tudomásunk van, mert a távíróvonal hirtelen megszakadásán kívül a katonai kórház füstölgő romjai alól épen előkerült óra mutatói is pontosan 7.52-kor álltak meg.