Budapesten a közelmúlt napokban rendezett lovagjátékok sokszorosan fölelevenítették a középkor két kedvelt mulatságának a solymászatnak és lovagtornáknak emlékét.

Érdekesnek tartjuk ez alkalommal megemlékezni ezekről a szép időtöltésekről annak a füzetnek nyomán, melyet a Tattersallban tartott fényes ünnepélyek rendezősége kiadott.

A sólyommal vadászás a középkornak egyik legdivatosabb mulatsága volt. Buda közelében, a régi Pilis megyében, Solymár falú is annak az emléke, hogy ott valamikor a magyar király solymászai laktak. Egy középkori angol költeményben a magyar király azzal vigasztalja búsongó leányát, hogy vadászatra viszi bársonyos szekeren, aranyfátyollal a fején, a melybe azurkékkel himzik a liliomot. Aztán lóra ülnek. A királykisasszony nyergén a kápa arany, a zabla és a zabla lánczai zománcosak, bársony pokrócza a földet söpri. Megkezdődik a hajtás. Az agár őzet ver föl, a sólyom madarakat. A mikor az agár meg a sólyom dolgát végezte, az erdő tisztásán, lombsátor alatt lakomához ülnek. A lakoma alatt hárfások, tánczosok, dalosok mulattatják a társaságot.

A középkori embernek, a csaták után, a melyek csaknem szakadatlan tartottak, a vadászat volt a pihenője. Nem az a csöndes, veszedelmek híján szűkölködő mulatság volt az akkor, a mi manapság; akkor a hatalmas bölényt, az izmos medvét, a bősz vadkant egészen közelről kelevézzel, dárdával, karddal, támadták; nem volt még hátultöltő puska és nem volt robbanó golyó. Egész kis zajos, veszedelmekre áhítozó tábor volt akkor a vadászsereg. Ha a mulatság nem volt veszedelmes, ha csak szarvast, őzet, szárnyasokat kergettek, résztvettek benne a hölgyek is bíbor és bársony köntösben, lengő aranyfátylasan, bíbornyerges, arany- és zománcz-szerszámos paripákon.

A solymászás kiválóan hölgymulatság volt. Előttük járt a peczér lánczrafűzött kopóival. Az idomított sólymot néha maguk hordták aranylánczon a karjukon, máskor egész csapat sólymot az apródok czipeltek póznára lánczoltan. A sólymok fején, a míg prédára nem bocsátották, piros bársonyból egy kis süveg volt, a mely eltakarta a szemüket, hogy oktalanul ne izgatódjanak s hogy az elbocsátáskor annál szenvedélyesebben vessék magukat a zsákmányra.
A középkorban a hölgyeknek nem a kanári, a papagály volt kedvelt madaruk, hanem a sólyom.

Megesett azonban, és nem ritkán, kivált a kora-középkorban, hogy a hölgyek is vadásztak medvére és bölényre. A monda szerint Nagy Károlyt egy ízben a felbőszített bölény megöli, ha nincs mellette a szép, a vakmerő, az erős Hildegard, Hildebránd sváb herczeg leánya: a vadat ő ejtette el dárdájával.
Szent István első királyunk egyetlen fiát, Imre herczeget, a hildesbeimi krónika szerint, vadkan tépte szét. II. István királyt egy vadászaton egy Koros nevű vitéz szabadítja ki a medve karmai közül. Nagy Lajos királyt is megöli a megsebzett medve, ha nincs oldalán Besenyő János lovászmester, hogy a bősz fenevadat kardjával megölje. Zrinyi Milóst, a költőt, - mint ismeretes- vadkan ölte meg egy vadászaton.