Nálunk azonban a lovagintézmény nem vert olyan mély és tartós gyökeret, mint nyugaton, főként mint Francziaországban. A magyar nemes születése jogán lovag volt, lovaggá ütés nélkül is. Mindazonáltal a lovag-szokások hozzánk is korán, már az Árpádok alatt, átszivárogtak. I. Béla királyunkról az a hagyomány, hogy száműzetésében, Lengyelországban, azzal szerzett magának feleséget és otthont, hogy a litvánok fejedelmét párbajban, lóháton, lándzsával harczolva, legyőzte.

Ez a mérkőzés aligha volt csak lovag-játék; ez a viadal komoly számba ment. Szent László királyunkat kora első lovagjának tartották. III. Béla Esztergomban lovag-játékokat rendezett, vendége, I. Frigyes császár mulattatására.

Az Anjou-ház uralkodása alatt a lovagi szokások könnyen vándorolhattak át hozzánk a franczia földről. Nagy Lajosról tudjuk, hogy mintája volt a lovagnak, hogy nemcsak a komoly, a véres háborúhoz értett, de hogy mulatságnak is szerette a lándzsa-törést.

A legtöbb emlékünk a Mátyás király korából maradt fönn. Az ő uralkodása alatt Budán, Visegrádon, külföldön is, a hol éppen tartózkodott, megszokott, mindennapi mulatság volt a lovag-játék. Koronázásakor s azután is többször, előkelő külföldieket ütött lovagokká.

A mikor második feleségét, Beatrixet Székesfejérvárról Budára hozta, útközben a vendég cseh, bajor és német herczegek több izben hevenyésztek tornát, a mikor lovon, lándzsával összecsaptak.

Egyszer aztán mind a két lovag úgy vágódott ki a nyeregből, hogy a királyi menyasszony hangosan fölsikoltott. Azt is tudjuk, hogy Mátyás maga is szerette a lándzsa-törést; hogy győzelmesen mérkőzött Holubárral, meg a cseh Suohlával, a kit utóbb zsiványkodásért fölakasztatott.

Míg virágjában volt a lovagság s a tornajáték, nemcsak a fejedelmek s a nemesség szertték, de a nép is szivesen nézte s lelkesen megbámúlta. Az egyház azonban, rendszerint ha valamely baleset történt, tiltakozott a torna divatja ellen, s azt a csatát, a mely lényegében játék volt, de végződhetett veszedelemmel is, olyankor bűnös hivalkodásnak, gonosz szándékú istenkisértésnek nevezte.

A tornára az alkalmat rendszerint valamely udvari ünnep, leginkább a fejedelmek házassága adta meg. Az ellenfelek az idő és szokás által szentesített módon hivták ki egymást a bajra, azaz: az egyik lovag a másiknak apródja által meztelen kardot küldött.

A kard átvétele a kihivás elfogadása volt. A mint ezen átestek, mindenki fél megválasztotta és megnevezte a maga biróságát, természetesen a legjobb nemes emberekből, a kik járatosak voltak a lovagszokásokban.

A viadal idejét és helyét aztán a biróság határozta meg. A biróság döntött abban is, hogy az ellenfelek alkalmasak-e lovagi bajvivásra, azaz megfelelnek-e a lovagi követelményeknek? A torna-törvény egyenként sorolja föl, kezdve a mindkét ágon való nemes születésen, hogy – ha a kérdés vitás, avagy homályos, mi mindent kell bizonyítania a lovagnak, hogy lovagnak elismertessék, s hogy torna-viadalra bocsássák.

Némely erkölcsi folt, a lopás példáúl olyan bűn volt, a mely a bünöst örökre kizárta a tornáról. Egyéb bünökre még szemet hunytak; de a lopás s nő ócsárlás nem kapott kegyelmet. A torna idejére a torna helyét sorompókkal zárták el, oldalain a hölgyeknek páholyt, azoknak az uraknak, a kiknek nem volt tisztük, a kik csak nézők voltak, emelvényeket, a bajvivóknak a sorompó két szembe eső oldalán két sátrat állítottak. Ha városban tartották a tornát, a sorompók fölállításával, a porondozás gondjával a város polgármesterét bizták meg.

A vivás előtt nehány nappal már megjelentek az ellenfelek a megjelölt helyen nagy és fényes kisérettel. Mindenik fél magával hozta a maga versenybiráit; mindenik fél hozott magával kürtösöket, heroldot (hirnököt), czímer- és zászlótartó apródokat, lovászokat és szolgákat. A bajvívást legalább háromszor kellett kikiáltani nyilvános helyen.

A kürtösök kürtöléssel összecsődítették az embereket, s a mikor már elégséges közönség gyűlt össze, a herold kikáltotta a bajvívás helyét és idejét. A viadal napjáig a társaság, a mely a tornán összeggyűlt, a bajvívó lovagokkal naponként nagy lakomát ült, esete meg – olykor hajnalig, fáklyafénynél tánczoltak. A bajvívásra játék-királyt választottak; ez a birákkal tartotta meg a szokásos próbákat; ők vizsgálták meg a mérkőzés előtt a bajvívók sisakját, czímerét, vértjét és fegyvereit.

A próbák és igazolásik a helyszinén folytak e, ott engedték meg, vagy tiltották el a mérkőzést. A torna-viadal krónikái két esetet ismernek, a melyben a lovagot eltiltották a tornától: ha lopott s ha asszonyt rágalmazott.

A vakmerőt, a ki a mondott bűnökben ludas volt s mégis lovagias mérkőzésre jelentkezett, nemcsak a viadalról tiltották el; de legtöbbször nyomban meg is lakoltatták. Elvették tőle a szépen szerzámozott paripát, őt pedig a szolgákkal és lovászokkal elpáholtatták.

A ki nőt sértett meg oktalanúl, azt megütlegelték, aztán ló helyett a korlát gerendájára ültették, nyilvánosan elismertették vele, hogy hazudott és rágalmazott s végűl alázatosan bocsánatot kellett kérnie a megsértett asszonytól. A lovag-törvények még egy vétket büntettek szigoruan, a tornáról való kizárással: ha a lovag kamatra adott kölcsön pénzt.

A középkor a harácsot, jogtalan cselekedetnek tartotta ugyan, de nem erkölcsi foltnak; a rabló törhetett lándzsát, de nem a tolvaj, a ki úgy lopott, hogy életét nem koczkáztatta és nem az uzsorás; mert a pénzzel való üzérkedés a középkorban nem volt nemes emberhez méltó foglalkozás.

Miután a birák mindent rendben találtak, ha a bajvivóknak sem származásban, sem erkölcsben nem volt olyas fogyatkozásuk, a miért alkalmatlanok lettek volna a lándzsa-törésre: megkezdődött a viadal.

A bajvívókat a szembenéző két oldalról, lóháton, leeresztett sisakrostélylyal, fegyvertelenül csatlósok vezették a porondra, apródjaiktól ott vették át a ár megvizsgált lándzsát s aztán egymásnak mentek.

Ha semmi olyas baleset nem történt, a mely megakaszthatta, vagy meg is szakíthatta a viadal lefolyását, rendszerint három lándzsát törtek egymás után, s végűl még egyenes karddal is viaskodtak. Megtörtént azonban, gyakran, hogy egyik-másik lovag kibukott a nyeregből, hogy karját, vagy lábát ficzamította ki, a mikor aztán más lovag állott a helyére.

Az olyan csel, vagy fogás a viadalban, a mely megbénitotta az ellenséget, nemcsak a torna-szabályoknak, de a lovagi becsületnek is sérelme volt. A győztes lovagnak jutalom járt, a melyet rendszerint az adott, a kinek udvarán a tornát tartották, s a jutalmat a győztesnek a legrangosabb, vagy a legszebb nő adta át.

Ez utóbbi esetben, némely helyen, némely időkben megesett, hogy a jutalmat osztó hölgy a jutalmat egy csókkal toldta meg. Semmi föltünéssel, semmi megszólással sem járt a győztes lovag ilyetén megcsókolása.