Prielle Kornélia leveles ládájából

1902 | Június

Ünnepe van a magyar művészetnek, az egész országnak. Most hetvenhat esztendeje, piros pünkösd reggelén született mindnyájunk bálványozott kedvencze, Prielle Kornélia. Egy piczinyke ház, közel az Iza partjához, a vadvirágos rét szélén volt az ő szüleinek hajléka.

Derék, egyszerű emberpár lakta a hajlékot: Prielle József szíjgyártó mester, meg hitestársa Székely Eleonora.

Az első gyermek születése még tökéletesebbé tette boldogságukat, ebből a kis lányból lett később az a nagy művésznő, a ki csupa rózsa-úton járta végig az országot s a ki még fehér hajával is ifjúnak maradt meg. Azután még három gyermekük lett, mind Thalia oltárán áldozók.

Lilla- Rónai Gyula szinész neje,- talentumos, kedves művésznő volt. Férje halála, nagy bánata sötét felhővel borította elméjét s nemsokára szenvedéseitől megszabadította a könyörületes halál. Emilia kevésbé volt hivatott a szinpadra, mint nővérei, később férjhez ment az első magyar szinészek egyiikének, Lángh Ádámnak unokájához, Lángh Boldizsárhoz, az ég sok gyermekkel áldotta meg, s a negyedik nemzedék is mind szinész.

Legjelesebb közöttük, a vidék egyik kedvelt naivája, Lángh Ilona. Lángh Boldizsárné ez esztendőben halt meg.- Péter, a Nemzeti Szinház nyugalmazott tagja, Újpesti házacskájában piheni az élet fáradalmait.

A bájos kis Kori- a mely becéző nevet az anyjától örökölte,- választottja vala a múzsáknak. Nagyon ügyes volt és nagyon szép. Vágyott a szinpadra, - álmai voltak. Munkácson, nagy-nénjénél időzve, azzal a kifogással, hogy templomba megy, gyerekpajtását - Navarra Ninát - kereste fel, a ki a társulat tánczosnéja volt.

Kolonits Alfonza, a híres szinésznő, a tornáczról halgatta a gyerekek beszédét és egyszer lekiáltotta: - Elvisszük mi magát, kicsikém, majd bepakkoljuk egy ládába.

Pár év múlva már együtt bolyongtak az országban, osztozkodva dicsőségban és - nyomorban. Talán az utolsóban több részök is volt.

Hiszen a fehérhajú nagyasszony maga mesélte nekem, hogy már nemzeti szinházi tagsága idején is nem egyszer maga járt el az uzsoráskodó Kornéliéhoz, hogy zálogba tett köntösét, melyre este szüksége volt, egy másikkal kicserélje, hogy ennivalója legyen. Egyszer olyan nehéz viszonyok között élt, hogy az utczasarkon majdnem összeesett - az éhségtől.

Ma sincsenek százezrei, mint a külföld híres szinésznőinek, nincsen palotája,- s néha kedvesen bosszankodik, mikor valamely látogatója azt tartja, hogy a vas-utczai szép bérház, melyben lakik, az övé.

Nem akarok életrajzot írni, - még csak vázlatosan sem. Hagyom azt hivatott tollra. Művészetét se méltatom, áldás nekünk, hogy még élvezhetjük azt. Én csak úgy böngészek most az ő leveles-ládájában.

Szerették mindig és mindenki. Kedves epizód az, mely a hetvenes évek elején az újvásártéri Miklós-féle szinházban játszódott le. Ez a bódé esténként a magyar társasélet szinét-javát fogadta be. A földszint zsúfolva volt urakkal, ott volt a kaszinó, a parlament, öreg, ifjú... Az első sor élén egy hangos mágnás ült.

Mikor Kornéliát belépni látja páholyába, köszönti és súg valamit szomszédjának. Az ép így tesz és a suttogás végog vonúl az egész földszinten. Az utolsó úr visszasúg, s ez így megy a grófig.

Páholyvizitnél elmondja Priellenek: mi volt az. Figyelmeztette szomszédját, hogy a művésznő megérkezett s az tovább adta. A legutolsó visszasúgta: "Ő volt az én első szerelmem!" És ez is tovább ment szájról-szájra...