A későn kelő fővárosiak nem is sejtik, hogy milyen mozgalmas élet van a vásárcsarnokokban és azok környékén kora hajnalban, midőn ők még javában alusszák az igazak álmát, ha csak azok nem birnak erről tudomással, a kiknek ekkor kezdődik az este s az éjjeli kávéházból ilyentájt botorkálnak hazafelé a néma, néptelen utczákon.

Külünösen a központi vásárcsarnok körül ilyenkor nagyon mozgalmas az élet s a hold is, a mint lebukik ott valahol a budai hegyek mögött, mintha csudálkozva pillantana a lámpák fényében fürdő hatalmas vashidra, pompás palotákra, melyek környékén valóságos falusi jelenetet lát, mintha egy darab vidéki vásártér szakadt volna oda mindenestől.

Egymást éri a sok falusi, pusztai kocsi, megrakodva mindenféle kosárral, zöldséggel, gyümölcscsel meg pergő nyelvű kofával, a kik – a mennyire férnek – maguk is oda kuporodnak a rakott kosarak közé, várva, mig a sor portékáikra kerül, hogy betakarithassák azokat a vásárcsarnok hatalmas boltozatai alá, vagy nagyszerű pinczéinek telhetetlen gyomrába.

Még este valamikor megindúltak ezek a kocsik és a derék, fáradhatatlan fejércselédek valamelyik falúból, vagy a világ haladván – tán a vasútról szállitják ide a portékát; elég az hozzá, hogy mindennek már kora reggelre helyén kell lenni, szépen berakva, elrendezve; ha majd jönnek a nagyságák s a „kisasszonyok” vagyis szakácsnék, készen találjanak mindent.

Mire pedig megvirrad, már akkorára az utczaseprők, a vásárcsarnoki szolgák tisztába hoznak midnent s a hét-nyolcz órakor arra sétáló fővárosi polgár már nyomát sem találja annak a sajátságos falusi életnek, mely kora hajnalban ott zsibogott.