Ha öt esztendővel ezelőtt – mikor a magyar football-sportot megalapították – azt mondta volna valaki nekem, hogy 1902. év deczember 7-én hat fokos hidegben több mint ezer ember néz végig egy nemzetközi mérkőzést, azt az illetőt bolondnak tartottam volna s kinevettem volna túlmerész fantáziájáért. Pedig nem fantázia szüleménye, hanem tiszta valóság az, minek mult vasárnapon szemtanuja voltam.

Azt hittem, - s nemcsak én, hanem sokan, kik a mult vasárnapi B.T.C. – Cricketter matcre kisiettek – hogy a gyér nézőközönség sorában csakis a mérkőző egylet legközelebb álló ismerősei lesznek s a rendes football-publikum, ezúttal a boldogság honában, a barátságos meleg szobában tartózkodva, legfeljebb lelki szemmel fogja végigkisérni a magyar csapat küzdelmét a bécsiekkel. Nem így történt!

Az állóhelyet zsufolásig töltötte meg a rendületlenül kitartó sport-ifjuság s a tribunöket is meglehetős sűrű néptömeg lepte el, mely szokásos buzdító kiáltásai mellett ezuttal s dermesztő hidegben fagyoskodó lábak folytonos dobogásával tüzelte gyors tempóra a magyar fiúkat. Aranyos egy publikum ez és büszkék lehetünk mi, footballisták arra, hogy magunkénak vallhatjuk.

Egy bécsi football játékos, a mikor meglátta a kitóduló tömeget, irigységgel párosult keserűség vett rajta erőt és sovárogva gondolt arra, hogy mily boldogok lennének, ha húsvét napján, verőfényes időben, annyi néző szemlélné végig nemzetközi mérkőzésöket. De nemcsak a tömeg nagysága, hanem hangulata, szeszélye s lelkesedése imponált nemcsak a bécsieknek, hanem mondhatom, az összes itt szerepelt külföldi csapatoknak.

A hogy ez a publikum dédelgeti kedvenczeit, lelkesedésével magával ragadja a csapatot s a játéknak tempót diktál a nézőtérről, ugy nem vonja meg elismerését sem az idegen játékosokkal szemben, hanem éljenzi, tapsolja és sok szeretettel veszi őket körül ha győznek, de még többel, ha legyőzöttek. A szeptemberben fővárosunkban szerepelt bonni csapat tagjai elragadtatással beszélték, hogy a pályáról való eltávozásuk alkalmával ezernyi gyermek (nagyrészt iskolás diák) vette őket körül, s folytonosan éljenezve, boldogak voltak, ha kezet szorítottak velük vagy legalább megveregethetik vállaikat. A hamisítatlan, őszinte szeretet e spontán megnyilvánulása végtelenül jól esett nekik s hazajövet ismerőseiknek, barátjaiknak csodákat regélnek a budapesti publikum szeretetreméltó és udvarias viselkedéséről.

Sokszor sajnálkoztam már a publikum felett hogy ha kívánsága – a magyar csapatot idegenekkel szemben győztesnek látni, nem teljesülhetett. Mult vasárnapon azonban különösen bántott engem a magyar csapat tehetetlensége s hiába dideregte végig az a minden hibát elnéző s a legsúlyosabb baklövéseket is megbocsátó lelkes magyar publikum az egész mérkőzést, mely egy kevés jóakarattal, no meg egy kis szerencsével, győzelemmel végződhetett volna. Bajnoki csapatunk csak nem tudott a buzdító kiáltásokra felmelegedni, hanem beérte szépen eldöntetlen eredménynyel is.

Mindig azt hiszem, hogy ilyenkor a mi publikumunk bosszúsan hagyta ott a pályát s megfogadja : soha többé football mérkőzést meg nem tekint, legalább nem lesz ok a bosszúságra. A legközelebbi mérkőzésen azonban megint csak ugyanazon embereket látom, kik gyorsan felélednek s a match alatt ismét csak fáradhatatlanúl buzdítják, tüzelik, lelkesítik a magyar fiúkat s ki vannak elégítve, ha csak némiképp felelnek meg a játékosok a beléjük helyezett bizalomnak.

Ha rosszul játszanak, akkor megérdemelt módon korholják, ha jól játszanak, úgy nincs a világon ember, kit annyira dédelgetnének s úgyszólván tenyerén hordoznának, mint a jó játékost a mi kedves, szeretetreméltó football-publikumunk.