Az idei tél ugyancsak keményen fogja nálunk, vidékenként 20-25 fokos a hideg, a milyet mostanában nem igen mértünk.

De mi ez ahoz képest, a milyen hidegek Ázsia és Amerika éjszaki részein szoktak uralkodni, a hol a vizek több méter vastagon befagynak, a fák pedig ágyulövéshez hasonló robbanás közt hasadnak szét az iszonyú hidegben.

Nem lehet azonban olyan hideg, hogy az Éjszak-Amerikában levő világhírű Niagara vízesés befagyna. 55 méternyi magasságból szakadatlanul önti az zúgó víztömegeit a mélységbe. Hanem aztán a környéken fák, bokrok vastag jégcsapokkal lesznek tele a zuhatag vizének megfagyott gőzétől. Ilyen fát mutat képünk is.

Télen a Niagara környékén tulajdonképen nem látunk sem fát, sem bokrot, hanem csak azokat a hófehér szinű, megnövelt, megvastagodot alakzatait, mintha csak valami bűvös szellem fényes, átlátszó márványból faragta volna ki őket.

Önkénytelen azt mondjuk, hogy ha van a földön tündékert, ez az! Benne járunk; benne gyönyörködünk! És mikor a vízesés alól fellszállongó párafelhőre rásüt a napsugár, tündökölve, néha fényesebben, néha homályosabban ott ragyog – a szivárvány! Ugyanaz a színes, csalóka szivárvány, a milyenben mi nyáron itthon gyönyörködünk.