Brassóban „Szivből szivhez” czímmel jelent meg Rozsondai Károly verses könyve. A könyv szerzője falun élő ember s mint ilyen, nagyon szereti a természetet. Innen a hajlandósága a leirásokra, melyekben nem egyszer megérzik a közvetlen szemlélet friss zamatja.

Csakhogy nagyon is részleteket rajzol, melyeket képzelete nem mindig tud egységes képpé összeforrasztani. Szineit az erdélyi vadregényes vidékek adják s talán e környezetből magyarázhatók romantikus hajlamai.

Verseiben elszórva sok jó gondolatot találunk, egybekeveredve lapos közhelyekkel, dagályos szólamokkal. Meglátszik rajta az eredetiségre való törekvés, de hiányos izlés és fogyatékos alakító erő vezeti.

Példa erre mindjárt a kötet első darabja, az „A zsombori vár regéje” czímű hosszabb, történeti hátterű költői elbeszélés, a melyben, nehány jó részlete mellett, prózai, nehézkes az elbeszélés hangja s elnagyolt, sokszor homályos a szerkezet.

Hazafias ódaszerű versei is ugyanilyen hibákban szenvednek, pedig nem egyszer meg tudja győzni az olvasót lelkesedése őszinteségéről.

A tiszta lyra műfajaihoz tartozó verseiben gyakran erő érzés nyilvánul, melyet a nyelv erőteljessége is támogat, de egészen sikerűlt verset alig találni a könyvben az alakító erő fogyatékosságai miatt. Mutatványúl a következő verset közöljük:

Dal egy menyasszonyi fátyolról

Ketten hímeztük, édes feleségem,
Én rajzoltam a virágot reája,
Te meg kivarrtad… Hányszor megbogzódott
Az édes emlékezet selyemszála.

Ha megbotlott a kis ezüst-tű benne
S piros virágok fakadtak nyomába
Hogy ne sajogjon, megcsókoltam újjad,
S be is gyógyult az esküvő napjára.

Napsugár, harmat volt bőven szemünkbe…
Mig odakünn hópelyhek szállingóztak,
Szivünket megcsapta a jázmin-illat,
Lelkünk dalolt: a fülemiléink szóltak…

Oltárteritő volt a mig viselted,
Ajándékozzunk oltárteritőnek,
Vagy vágjuk ketté; egyik fele néked,
A másik nékem jó lesz – szemfedőnek