Tulkapások

Néhány nap előtt alkalmam volt egy vidéki takarékpénztár váltóleszámitolási jegyzékét átolvasni.
A következő tételeket láttam: 8% kamat, 40 fillér értesitési dij, 70 fillér telepitési dij és 20 fillér költség. A váltó 220 koronáról szólott, a mely után három hónapra az adósnak összesen 5 korona 10 fillért kellett fizetnie, azaz körülbelül 9 ½ %-ot. Ha most még ehhez hozzászámitjuk a váltóbélyeget és az egy-két napi késés után számitandó késedelmi kamatot és az esetleges, mint ez szövetkezeteknél szokásos, büntetést, akkor a takarékpénztár átlag 9 ½ % kamatot szed adósaitól. Ez azonban csak a váltóhitelre áll, de a ki ismeri némely intézet jelzálogüzletét is, az tudni fogja, hogy az ilyen kölcsönnél néha 10%-on felül rug az adósra háramló kamatteher. 

Ilyen dijakat számítanak fel némely nyilvános számadásra kötelezett vállalatok.
Ezek minden üzleti eseményről felüknek jegyzéket állitanak ki és a melyeknek könyveibe ellenőrző közegek, sőt néha hatósági személyek is betekinthetnek. Szabad-e tehát csodálkoznunk azon, ha magán emberek, a kik pénzkölcsönzéssel foglalkoznak és a kiket a közbeszéd legszivesebben „uzsorásoknak” szeret nevezni, ugyanilyen, vagy talán 1%-kal magasabb kamatokat számítanak? 

Büntetendő-e mindakettő üzlete vagy csak az egyiké?
A takarékpénztár nyilt kártyával játszik: nem számit több kamatot, mint a mennyit a törvény maximumként megjelöl. Ha e törvényünk ilyen értelemben volna szövegezve, vagy pedig volna olyan döntvényünk, a mely ezt ekként magyarázná, akkor a nyilvános számadásra kötelezett pénzintézetek nem jutnának abba a kellemetlen helyzetbe, hogy róluk is éppen annyi joggal, mint némely magán „pénzemberről” mint uzsorásokról lehessen beszélni.