Azt gondolnánk, hogy amióta mérjük az időt, azonnal fontosnak tartottuk, hogy azt pontosan tegyük. Biztosan így is volt, viszont a „pontosság” fogalma egészen mást jelentett akkor, amikor a távolságot például „kétnapi járóföldként” határoztuk meg, s nem tettük hozzá, hogy milyen magas embernek, milyen sebességgel, mekkora lépésekkel, pihenőkkel vagy anélkül… Mindegy volt.

A legkorábbi időmérő eszközöket a régi Egyiptomban találták föl. Használták már ekkor a napórát, a homokórát és a vízórát is.

A rövidebb időtartamok mérésénél a homokóra lett a legnépszerűbb, a XIV. század végén például már ezzel mérték a bírósági felszólalások, az egyetemi hozzászólások idejét vagy a büntetések tartamát. Ugyancsak hasonló célokra használták a középkorban a gyertya-órát is.

Az első mechanikus órákat a XIII. század végén készítették. Ezek többnyire robusztus szerkezetek voltak és rugó vagy mozgó súly működtette őket. Kisebb méretű, háztartásokban is használható változataik a XVI. században jelentek meg, ugyanekkor készítették az első zsebórákat és karórákat is.
Ezeknek az óráknak három klasszikus változata született: a hajszálrugós, az ingás és a karos meghajtás. A mechanikus órák közül a legpontosabbak az ingaórák.

Pontosak, vagyis pontosak akkor, ha az adott helyen precízen beállítottuk őket! Ugyanis az inga lengését a gravitáció jelentősen befolyásolja. Vagyis ha egy ingaóra a földszinten pontosan jár, egyáltalán nem biztos, hogy pontos lesz az emeleten is!

Ha a huszadik század nagy találmányát, a „kompenzáczió nélküli ingaórát” megelőző szerkezetek nem is voltak mindenütt egyformán pontosak, mégis nagy szolgálatot tettek a tudománynak - főleg, ha lengtek!

Történt ugyanis, hogy Galilei 17 éves korában egy templomban rácsodálkozott egy ide-oda lengő örökmécsesre s rádöbbent, hogy a lámpa lengései mindkét irányban ugyanannyi ideig tartanak – és 1595-ben meg is fogalmazta az ingamozgás törvényszerűségeit, majd 1600-ban a tehetetlenség törvényét. (Igaz, hogy ezt ma Newton első törvényének nevezzük, de lényege változatlan: egy tárgy sebessége nem változik, csak ha erő hat rá.)

S ha ez még nem lenne elég bizonyíték az ingó dolgok tudományos hasznosságát tekintve, akkor jusson eszünkbe, hogy egy ingaóra segítségével bizonyította Newton, hogy a földi testek között is hat a tömegvonzás.

A történet 1656-ban kezdődött, amikor Huygens ingát alkalmazott a kerekes óra járásának pontosabbá tételére (vagyis fölfedezte az ingaórát!). Ezt az órát egy csillagász magával vitte Franciaországból az egyenlítő környékére s a Párizsban pontos óra az új helyen naponta két percet késett. Furcsállta is a csillagász a dolgot – de magyarázatot csak akkor kapott, amikor 1687-ben Newton közzé tette a tömegvonzás elméletét.

Mi is történt? Ma már tudjuk: az egyenlítő környékén a föld kidomborodik, vagyis az óra messzebb került a föld középpontjától, mint Párizsban volt. Ezért az inga lassabban lengett, az óra pedig – mivel nem tehetett mást – késett.