- Teasdale Ottó szövetségi urhoz.-
Elnök ur, - engedje meg, hogy én, a ki esztendők sora óta kisérem figyelemmel a kerékpáros-sportnak minden eseményét, megannyi mozzanatát és látom, hogy míly visszaesés állott be a sport életében – néhány sornyi írásommal terhelhessem.

Naiv hittel én ugyanis még ugy vélekedem, hogy lesz még az máskép is. Valamikor nemsokára megint feléled a kerékpározás sportja és egészségesebb lendületet vesz, mint valaha. Bízom benne, hogy ujból életképes lesz s fejlődni fog, de hogy így legyen – szükséges természetesen az is, hogy a kik erre első sorban vannak hívatva, minden erejükkel s a rendelkezésükre álló eszközökkel istápolni a válságban leledző sportot, hogy azok, a kiknek cselekedniök kell, ne hagyják el, hanem lelkesedéssel és szeretettel karolják fel a kerékpározás sportjának maiglan mostoha sorsban részesített ügyét.

Hogy ki van erre első sorban hivatva? Kell-e mondanom, nem találja-e mindenki el? Az a szövetség, mely a hivatalos kerékpárosságot kell, hogy képviselje hazánkban. Az a szövetség, a melynek nem adatott szerencsével működhetnie, a mely talán több rázkódtatáson ment keresztül, mint maga a kerékpár-sport. Sokat mondtunk ezzel, mert hiszen sehol több mesterséges akadályba nem kellett beleütköznie ennek a szép és nemes sportnak, mint éppen minálunk.

Az elfogulatlan szemlélőnek szinte ugy tetszhetett, hogy ez a szántszándékos ellenségeskedés tulzott még akkor is, ha csak a sport egyik ujabb válfajának szól és nem a modern közlekedés gyors járművének.

A nevetségességig fokozzák a kerékpározás elleni hadjáratban való tüzelés szítását és hoztak olyan szabályrendeleteket, a melyek békók közé szorították e sportot, s alkottak adót, a melylyel a kerékpározás ezer meg ezer hívének vették el kedvét a sport űzésétől.

Minek okolnám a szövetséget? Miért mondanám, hogy tehetett volna ellene? Vagy hogy most is csak rajta mulik segíteni a kerékpározás sportján. Dehogy mondom.

Jól tudom, hogy miben rejlik a baj. De azért kellemetlen érzést kelt bennem, ha látom – hogy van egy sportág, a mely tegnapelőtt még virágzóban volt, fénykorát élte, elterjedt volt és talán általánosságban népszerű is, és ma már-már egészen alább hagyott, hiveinek száma redukálódott, s az egész vonalon sehol egy pontnyi biztató jelenség, a mely azt mutatná, hogy hát van még kerékpár-sport, s hogy nem igaz, a mit lépten-nyomon, uton-utfélen hallani, hogy a kerékpározás egyáltalán nem dívik többé, s mint sport-ág egy idejét multa, nem létező fogalom ma már.

Helyes utját jelezni e sportnak, egészséges irányba terelni a kerékpározás ügyét, tenni ott, a hol tenni kell, s alkotni ott, a hol az utolsó években duló viharzások romba döntötték a kerékpárosságnak megannyi erősségét, ezt kellene mulhatatlanul megtennie a Magyar Kerékpáros Szövetségnek.

Elnök ur módját találhatja ennek. Biztató kezdet az a nagyobbnak tervezett kirándulás, a mely hogy nem sikerült, a hogy kellett vón sikerülnie – nem okolható érette a szövetség.

Én a turisztikát tartom annak, melynek fellendülésével életre kell kelnie magának a kerékpáros-sportnak is.

Az a rokonszenv, mely Elnök urat a szövetség vezetésére hívta meg, segítségére lehet majd e szövetség felvirágoztatásában is.

Ideje volna, hogy tegyünk valamit!
Hajnóczi József („K-S”)