Méltóbb sorokkal nem fejezhetem be a Petőfi borjádi időzésének emlékezetére szentelt följegyzéseimet, mint annak a nagybecsű és minden sorában érdekes tartalmú levélnek közlésével, a melyet Sass Erzsi intézett hozzám.

A levél így hangzik: Szegzárd, 1901. julius 25-én.

Mélyen tisztelt uram!

Tegnap kapott és örömmel vett levelére sietve válaszolok, annál is inkább, mert ma egy hete együtt ültünk annál az asztalnál, a hol Petőfivel négy héten keresztül, még pedig legtöbbször az én főztemből együtt ebédeltünk családi körben.

Mert abban a korban 17 éves leánynak kellett, hogy jól tudjon főzni. Más szinezete volt akkor az életnek! A nő nem hajtotta tudományos pályára a fejét: tanúlta és tudta női kötelességeit és szigorúan megtartotta azt, a mire a nő hivatva volt.

A leány félénk és szerény volt, miként Arany János mondja: „leányi szemérem leköti nyelvét,” s nem kérhetett hajfürtöt Erzsike a felejthetetlen költőtől. Megmarad-e vajjon a mai szivekben a méltánylás és barátság kiolthatatlan szent érzése? Lelkesednek-e majd 74 éves korban a múltért?

A napokbban, hogy ön nálunk volt, újra láttam lelki szemeimmel a múltnak legszebb örömeit. Láttam a költőt édes mosolyával, mikor a kedvéért, tánczot lejtettem és eldaloltam a régi dalt: „Csipkés a szőlő levele, Vártalak, rózsám, az este…” Újra láttam édes anyámat, a mint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s a mikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is a tálaló kanállal adjon.

Újra láttam a kis méhesszobát, a hol felújult kedvvel borozgatnának, pipázgattak; a hol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mély érzésű költőnek, hogy jókedvre derítse. És megtelt szivem, lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte. Nem tudok mindezeknek fölidézéseért Önnek eléggé hálálkodni, kedves Uramöcsém!

Bocsásson meg, hogy e bizalmas megszólítást használom, de ott vagyok a múltnál, az arany múlnál, a mikor jó anyám a nagyot, a halhatatlant is édes uramöcsémnek szólitotta. Mondom, nem tudom eléggé meghálálni, hogy Önben megtaláltam a nagylelkűt, ki a nemzet dicsőségének átélt eseményeit oly lelkesedéssel igyekszik a múltból fáradhatatlanúl fölkutatni és kegyelettel összegyűjteni.

Hányszor, de mennyiszer beszéltem el én mindezeket (nem hiuságból) olyanok előtt, a kik tisztelői és kegyelői Petőfinek, de szavam mindenkoron a pusztában hangzott el! Isten, a jó Isten, ki a szivekbe lát, megkönyörült rajtam.

Megértem azt az időt, hogy megáldva hosszú élettel, mielőtt siromba térnék, megtaláltam a rokonlelket, a ki szívem érzelmeinek minden rezgését oly nemesen fogta föl. Az én Istenem áldja meg érte ezerszerte! Itt küldöm, kezeibe teszem le az előttem oly véghetetlen értékkel biró elsárgúlt virágot, a melyet Petőfitől kaptam. Úgy küldöm, a hogy abban az időben, 56 év előtt, elhelyeztem.

De úgy-e, már oly hosszúra nyult levelem, hogy utóbb is terhére leszek? De hát az öregasszony olyan,  hogy ha csütörtökön kezdi, szombaton végzi levelét. Aztán nincsen ám olyan szabad röpte már a 74 éves léleknek!

Még egyszer az Isten áldását kérve buzgó fáradozására, vagyok a legmélyebb tisztelettel Özv. Török Józsefné szül. Sass Erzsi