Tizenhetedik századát ünnepli a napokban Európa legkisebb állama, a san-marinói köztársaság annak, hogy az állam alapitója és nemzeti szentje, a dalmácziai kőfaragó, Marinus a Titanus hegyre jött s ott egy szabad keresztény államot alapított, mely maig is az ő nevét viseli.

Érdekes e kis állam kegyelete még ma is az egyszerű sorsú honalkotó iránt, a kit ép oly mythoszi alakjává emelt, mint a milyen példáúl Romulus. A krónikairók hiven megőrizték Marinus alakját; leirják őt mint okos, istenfélő és szorgalmas kézművest, a ki a Diocletian-korabeli keresztény-üldözések idejében Arbe szigetéről Liburnia partjaira, Ariminumba (ma Rimini) jött, hogy ott a kikötői építkezéseknél foglalkozást találjon.

Elkezdte az evangeliumot prédikálni s főként a vagyon egyenlőtlen fölosztása ellen s a szegények érdekében szórta villámait. Azonkívül gyógyítással is foglalkozott s ez alkalommal az a szerencse érte, hogy rimini-i gazdag birtokosnő, Felicissima fiait kigyógyította nehéz betegségükből. Hálából ezért az úrnő átengedte Marinusnak a Mons Titanust, mely az ő birtokához tartozott s Marinus most már mint remete telepedett meg új otthonában.

Sziklája legmagasabb fokán egy nagy keresztet állitott fel, mely messze tekintett szét a tájra s egyúttal egy kicsiny, Péter apostolnak szentelt kápolnát is emelt. Ide seregeltek aztán a környék pásztorai és pórjai, hogy a szabad területen elvonják magukat a római adószedők sanyargatásai elől.

Az új állam törvényei a szabadság és egyenlőség elvein alapúltak. Marinus még 359-ben is részt vett a rimini-i zsinaton, azután visszatért hegyei közé, a hol 366-ban szeptember 3-án vagy 4-ikén meghalt.

De halálával műve nem dőlt romba. Neve, alakja átment a nép lelkébe s megtermékenyítette annak  képzelődését. Mielőtt még az egyház szentté avatta volna, Marinus nemzeti hőssé lett. Népe benne látta szabadsága palladiumát, sirját zarándokló helylyé tette és San Marino temploma nemzeti egyház jellegét megőrizte a legújabb időkig.