Villámcsapások szaporodása

1901 | Október

Már régebben is gyakran emlegették tudósok és laikusok is egyaránt, hogy a villámcsapások száma az újabb időkben sokkal gyakoribb, mint azelőtt volt s 1867-ben Bezold müncheni tanár számokban is kimutatta, hogy harmincz év alatt folyton nagyobb és nagyobb lett azoknak az épületeknek a száma Bajorországban, melyeket villámcsapás ért.

Az érdekes tüneményt azonban a meteorologusok semmikép sem tudták megmagyarázni s ezért hajlandóbbak voltak az állítás igazságában kételkedni, annyival inkább, mivel kétségtelen, hogy a feljegyzések mai napság sokkal pontosabbak és gyakoribbak, mint régebben voltak.

Újabban azonban, midőn már csaknem az egész művelt világban rendesen kezelik a meteorologiai és más természettudományi megfigyeléséket, csaknem tudományos biztosággal lehet állítani, hogy a villámcsapások szaporodása – és pedig már legalább 40 év óta – csakugyan állandóan emelkedik. S ez az emelkedés szemmel láthatóan nagy.

Csak egy pár példát emelünk ki. Kaszner, a közép-németországi tűzbiztosító társaságok elnöke tömérdek hiteles statisztikai adat alapján mindenütt nagy emelkedést mutat ki. 1864-1876 között egy millió biztosított épület közül évente átlag 111-et ért villámcsapás, 1877-1889 között ellenben 223-at.

Egész Németországban a 60-as években átlag 164 biztosított épületet ért villám, 10 évvel később 258-at. A fentebb említett Bezold tanár régibb számításait kiegészítve 1897-ig, azt a meglepő eredményt találta,hogy Bajorországban az utolsó hatvanöt év alatt a villámcsapások száma hatszorta nagyobb lett. 1833-1842 között ugyanis egy millió épület közűl évenként átlag 31-et ért a villámcsapás, 1888-1897 között már 190-et.

Mi lehet ennek a nevezetes tüneménynek az oka,azt egyáltalán nem tudjuk. Lehet, hogy a nagy iparűző városok kéményeiből felszálló gőz és füst, a vasutak és távírók sinei és sodronyai is hozzájárultak a villamosság elterjedéséhez, de kétségtelen, hogy mindezek csekélységek a légkör óriási területéhez képest, valamint más hasonló fölsorolható okok is. Önmagától pedig a légköri villamosság nem szaporodhatik.

Nevezetes jelenség, hogy a villámcsapások számának szaporodásával egyidejüleg a zivatarok is erősebbek lettek, de másrészt a villámcsapás gyújtó hatása csökkent. Ez utóbbi észlelet nem ellentmondás az előbbiekkel szemben, mivel fizikai kisérletek mutatják, hogy a legerősebb villamos ütések csak romlást okoznak s a gyulladás inkább a gyenge és lassú áramok hatása.

Ha tehát a zivatarok erősebbek lettek, csak az úgynevezett *hideg* villámcsapások száma szaporodott, avagy legalább is ezek száma sokkal gyorsabban növekedett, mint a gyújtó villámcsapásoké.

Megosztás:

Villámhárítóból szélkakas

Kántor Judit

A villámcsapás - bár az első tűzgyújtásoknál rendkívül hasznosnak bizonyult – mindig félelmet keltett az emberekben. Be is számoltak a nevezetesebb esetekről, a leendő áldozatok okulására.

Például Mikes Kelemen is feljegyzett egy esetet 1742. december 13-án kelt levelében:
„Tudom, hogy sokféle és csodálatos erejét hallotta Ked a mennykőnek, de talán csudálatosabbat nem hallott Ked, mint amelyet én olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell; nevessen Ked is. Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok, hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen a házban, kiki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki Ked, hol? És minthogy az asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezit; de asztal után maga is elfakad nevetve, midőn észreveszi, hogy a mennykő megperzselte – gondold meg édes néném, hol kereskedett? És ki ne nevetné eztet?”

Ezekután már nem csodálkozunk, hogy a századfordulón is egyre-másra jelentek meg a különböző történetek, például a villám által kopaszra borotvált földművesről; olyan emberről, akibe háromszor csapott a villám, mindig más-más városban, sőt olyan is volt, akit egyetlen faluban ugyan, de ötször ért villámcsapás.

S ne feledkezzünk el a házasságtörő asszonyról sem, akit szeretőjével a szalmakazalban csapott agyon a mennykő. „Ott találták őket villámsújtottan, holtan.”
Láthatunk ebben mást, mint jogos büntetést?

Igaz, a nevezetes 1867-es statisztika is megemlíti, hogy „a villám sokkal több asszonyt sújtott, mint férfit” – de dr. Boudin ekkor ezt a nők selyemszoknyájának sztatikus feltöltődésével magyarázta.

Természetesen a természettudományok sem hagyták szó nélkül a dolgot. Benjamin Franklin már 1749-ben kísérletezett villámhárítóval és találmányáért az Ipartámogató Társaság tagjai közé választotta.

Hiába azonban a tudományos siker, ha a találmányt nem lehet alkalmazni! Mert nem lehetett, hiszen az egyházak élénken tiltakoztak ellene. Franciaországban egy polgárt még bíróság elé is állítottak istenkáromlás vádjával, mert villámhárítót szerelt a házára. „Isten haragjának kifejezését nem szabad korlátozni” – szólt a verdikt.

A vádlottnak nagy szerencséje volt, hogy Robespierre lett az ügyvédje, aki kétévi pereskedés után azzal a huszárvágással nyerte meg az ügyet, hogy a szerkezetet átminősítette szélkakassá. Annak használata pedig akkoriban örökletes feudális jog volt.

Úgy tűnik, a villámokkal szembeni félelmünk csak lassan győzte le az ellene való védekezéssel szembeni ellenállásunkat. Hosszas tudományos- és társadalmi vita után végre megszületett a „hivatalos” megoldás”. 2000. (!) júniusában a kérdés szakértői arra a megállapodásra jutottak, hogy „a legömbölyített formájú villámhárító valamivel hatékonyabb, mint a csúcsos”.

Mostmár nincs félnivalónk, csak ne felejtsünk el gömbölyű végű szerkezetet tartani magunknál, főleg titkos pásztorórák esetén.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!