Sürgős közmunka kell!

1901 | Október

Az a nép, mely a kornak kincsharácsoló hadjárataiban nem vesz részt, szegény, nyomorgó, igavonó koldusnép marad, már nagy kincse a mindennapi kenyér és boldog, ha elevenen föl nem falják a ragadozó kalmárnépek.

A nem vállalkozó, a nem iparos, a nem kereskedő nép multja lehet fény, pompa és ősi dicsőség, hanem jelen: cimeres koldusbot, jövője: görnyedés a kincses népek szolgaságába. Mit szóljunk a mi hazánk népéről, mely nem vállalkozó, nem iparos és nem kereskedő? Mi nem szólunk semmit, hanem beszél a statisztika üvöltő számokkal.

Szakértők becslése szerint országunk és népünk adóssága: hatezerötven millió, több mint hat miliárd forint. Az egész ország földje pedig mindössze öt miliárd forintot ér. Vagyis ez az ország valójában már nem a mienk, hanem a hitelezőké. Minthogy pedig a mi hitelezőink legfőképen külföldi tőkepénzesek, ennélfogva a mi országunk voltaképen a külföldi pénzes embereké, mi magunk pedig csak törlesztő, kamatozó igavonói vagyunk hitelezőinknek. Merő képzelgés a mi uraságunk, mikor földünk hitelezőinknek termi a buzát és fővárosi palotáink bére hitelezőink zsebébe foly.

Nem vádolunk senkit. Hitelezőinknek csak hálával tartozunk a nyujtott segitségért, népünket pedig menti a történelmi sors, mely az önvédelem fegyverét kényszerité népünk kezébe akkor, midőn más népek életbiztosságban szánthattak-vethettek, ipart, kereskedést üzhettek és tőkekincseket gyüjthettek. Ma már biztosságban van a mi életünk is annyira, hogy nemzeti létünket hóditő fegyvertől nem kell féltenünk.

Az idők ujja azonban intve mutat a mai kor hóditó fegyvereire: a közgazdasági erőkre és vállalkozásokra és ha a népek életversenyében meg akarjuk tartani helyünket és nemzeti létünket, követnünk kell a mai kor élettörvényeit, azokat a törvényeket, melyek a mai haladó népeket a munka, az ipar, a kereskedés, a piachóditás csatarendjébe állitják.

A munkára való készülés, szervezkedés, a munka legtermészetesebb ősi mezeje minálunk a földmivelés. Nem kell ezt bővebben fejtegetni olyan országokban, melynek java része az Isten két kezével megáldott termőföld és a hol a nép 75 százaléka őstermelésből él. Mindenek előtt azon kell iparkodnunk egyenként meg egyesült erőnkkel, de minden erőnkkel, hogy ennek az áldott földnek a javait minél bővebben és minél üdvösebb módon előállitahassuk és nemzeti erőnk fentartására és gyarapitására fölhasználjuk.

Hazánkban még nagy termő területek hevernek pusztán, parlagon. Ne menjünk messzire. A Duna-Tisza közén, fővárosunktól alig 2-3 órányira (Kun-Szent-Miklós – Kecskemét – Halas – Izsák közt), a hol egy kis fejedelemség népe boldogul megélhetne, vannak területek, a hol messze földön sem községi élet, sem igazi gazdálkodás nincsen, elvétve akadunk emberi lényre napi járóföldön és a földnek annyira nincs haszna és becse, hogy holdanként 20—25 forintjával sem kell a föld senkinek, pedig ezek a használatlanul heverő (erdő-legelő) homokföldek boldog emberek sürü telepeinek válhatnának édes otthonává, hogy ha ezeket a szikes, homokos mezőket csatornahálózat árkaiból a Duna, Tisza kövér iszapos árjai öntöznék és termékenyitenék.

A hazai népesség megörzése, fentartása és gyarapitása tekintetéből mérhetetlen jótétemény lenne magyar földünkön a csatornázás, melynek segitségével veteményes és gyümölcsös kertté varázsolható a nagy alföld, nem is számitva azt, hogy a Duna, Tisza hullámai nemcsak a mezők megtermékenyitésével juttatnák jó kenyérhez a munkás népet, hanem azonfölül hajtóerőt adhatnának az iparnak és a legolcsóbban szállíthatnák piacra a nép terményeit.

Németország, Franciaország, Ausztria épen most száz meg százmilliókra menő összegeket szándékoznak csatornaépitésekre áldozni és áldoznak százmilliókat azért is, hogy addig is, míg a csatornák épülnek, ezer meg ezer iparnak és millió munkás kéznek adjanak munkát és keresetet.

Mi már hóditottunk országos áldozattal 400-500 mértföldnyi területet hazánk földjén a közjónak, midőn a Tiszát, Dunát és a mellékfolyókat szabályoztuk, az árterületeket kiszáritottuk, azokból kitünő szántóföldeket nyertünk, egyuttal pedig a nép egészségét és életét megmentettük a fertőző mocsarak gyilkos páráitól és a mocsaras vidéken dühöngő halál pusztitásaitól. Azzal is nagy területeket nyertünk meg a közjólétnek, hogy a filloxera pusztitásai folytán a futó homokterületekre szőllőket telepitettünk és ilyen módon uj forrásokat nyitottunk a gazda és munkásnép boldogulására.

Ezek az áldásos példák annál sürgősebben buzditanak az alföldi csatornázás munkájára, minél veszedelmesebb mértékben harapódzik országszerte az elszegényedés, a társadalmi elégedetlenség és a kivándorlás. Nagy nemzeti közmunka áldását árasztaná ki a csatornázás már a vizművek épitése folyamán, mert az országos beruházás pénzt hozna a munkás elemek közé, keresetet adna a munkátalanoknak, elvenné a kivándorlás ingerét, enyhitené a társadalmi forrongást, a népesedésnek pedig valóságos melegágyakat rakna a biztos kereset alapján mindenfelé felviruló családi tüzhelyekben.
(D.P.)

Megosztás:

Vízépítés

Lóczy István

A magyarországi nagy folyó- és általában vízszabályozási munkáknak kettős jelentősége is volt. Részben konkrét, valóságos igényeket elégítettek ki, amikor ezeket a hatalmas munkálatokat elvégezték, de volt egy másodlagos szerepük is azzal, hogy folyamatos és nagyszabású munkalehetőségeket jelentettek, ráadásul sokszor épp a leginkább elmaradott vidékeken. Az állam megrendelései ezreket juttattak munkához és jövedelemhez, miközben a programok gazdasági hasznosságát sem lehetett kétségbe vonni.
A legjelentősebb árvízvédelmi és vízszabályozási munkák lendülete azonban a 20. század elejére alábbhagyott. Voltak még nagyszabású tervek, mint a Balti-tengert az Adriával összekötő, vagy a Dunától Fiuméig vezető víziút kiépítése, ám ezek meghaladták az ország anyagi lehetőségeit.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!