Úgy hittem, ha röviden elbeszélem e szegény gyermek és édes anyja végső napjainak megható jeleneteit s a rájok vonatkozó családi és irodalmi emlékeket összeállítom, rokonaink és barátaink szívesen megőrzik e füzetet, hogy belőle néha-néha rájok emlékezzenek.

Ne tekintsék e közlést nyilvánosnak, egyszerűen kéziratnak van szánva, kegyeletből és emlékül.

Budapesten, 1896. november.

Arany László.

Úgy halt meg, mint az édesanyja.
Fiatalon, boldogan, szeretve és szerettetve. Oly váratlanúl; annyi reményt semmisítve meg. Nemcsak a saját életök boldogságáról álmodott reményeket, hanem mások életének legkedvesebb álmait is. Mintha a halál nem elégelte volna meg életök elrablását; az itt hagyottak jövendő életének legféltékenyebben ápolt örömeit is elvitte magával. Olyan hasonló volt búcsújok is az élettől!

Nem az elenyésző és rettentő, de sivár látványa, hanem öntudatos-vagy annak látszó- búcsúzása a távozó léleknek. Mintha valóban csak elköltözésre készültek volna, mintegy "isten hozzád"-ot rebegve vissza, onnan, a sejtelmek felfoghatatlan világából. Hogy az ingatag hit új erőt nyerjen s a kétkedő lélek úrja megtanúljon imádkozni.

Piroska még féléves sem volt, mikor édes anyját elvesztette. De nem a neki adott életet kellett anyjának a saját élete árán megváltania. Ifjú anya első gyermeket könnyebben alig hozhatna világra. Délután négy órakor (1865 julius 24.) még a kertben sétált s este nyolczkor már mosolyogva nézte a kis jövevényt, a ki, íme, csendes fészkökbe érkezett.

"Juliska tudni sem akar arról"-írja a férje másnap-"hogy neki most betegképen kell magát viselnie. Beszél, rendelkezik s tűnődik, hogy "ennek az idegen kis leánynak" mi legyen hát a neve?"

Az ifjú anya gyorsan erőhöz jutott. Csakhamar maga gondozhatta, saját keblén táplálhatta gyermekét. Pár héttel a születés után már saját kezével írja leveleit anyjához, telve a gyermekén csüggő léleknek hol örömeivel, hol aprólékos aggodalmaival. A saját egészsége ellen egyéb panasza sincs, mint hogy hízni kezd, régi ruháit nem használhatja.

Csupa remény, csupa hála, csupa idyll e levelezés. Utolsó levelét szülei ezüst-menyegzőjére küldte:

Nagy-Szalonta, 1865. november 19.

"Kedves jó szüleim!

Későn bár, mert mára kell vala e levélnek megérkezni, írok; írok s elmondom szívem mélyéből eredt kívánságomat s az enyim mellett Kálmánét, hogy adjon Isten kedves jó szüleimnek még egy huszonöt évet együtt, boldogságban, egészségben, megelégedésben tölteni. Adja Isten, hogy az a szeretet, végtelen becsülés egymás iránt s az a példás egyetértés, példaként álljon-mint életök egyéb mozzanata- gyermekeik s majdan unokáik szeme előtt, s csak annyira s annyiban teljesítsék éltök társa iránti kötelességöket, miként jó szüleink teljesítették! Bár ott vagy itt tölthetnők e napot s ne csak egy száraz levél lenne óhajtásaink tolmácsolója!"...

Mennyi kedves örömet vitt volna válaszul e levélre az apa következő felelete:

"Édes gyermekeim!

Illő, hogy én is megköszönjem nektek azon szíves, jó kívánatot, melylyel rólunk, házasságunk 25 éve leteltével, megemlékeztek. Adja Isten, hogy még néhány boldog évet tölthessünk együtt, de nemcsak mi ketten együtt, hanem veletek, édes lelkeim. Azt a napot szerettem volna egy kis örömünneppé tenni, de egy az, hogy nélkületek örömünk nem lett volna teljes, más az, hogy épen azokban a napokban édes anyátok egészsége nem volt a legjobb, s én is sok hivatalos gonddal valék elborítva- biz az egész csendben folyt le és a szokott egyhangúsággal.

Megemlékeztünk róla mi magunk, csendesen, homoeopaticus állapotunkban még egy poharat sem koczintva; de nem híttunk senkit és nem emlegettük senki előtt. Pedig számítottam volt rá, hogy majd egy kis baráti körben elmondom, hogy még sincs nekem miért zúgolódni a sors ellen valami nagyon: 48 éves koromra két gyermekem tűrhetően fölnevelve, egyikkel magam már nagyapa,-a másik is ott áll, hogy ide s tova-megélhet; hogy 25 évünk mint egy boldog óra röppent el; hogy azt a megelőző szíves női gondot, melyben édes anyád folyvást részesített, soha én meg nem hálálhatom; hogy vénségünkre, ha kincseket nem, annyit szereztünk mégis, a mi megmentene a koldulás szégyenétől etc, szóval, hogy egyre-másra véve panaszkodnám,-de biz' abból az estélyből semmi sem lett és a dictio elmaradt."