Bismarckról jegyezték fel egy izben azt a nyilatkozatot, melyet feleségéről tett s mely a nagy embernek a nőkről való gondolkozását oly szépen jellemzi: „Ő az, a ki azzá tett, a mi vagyok.” S ezt többé-kevésbbé minden nagy lélek elmondhatja magáról.

Hogy egyelőre csak a politikusoknál maradjunk, a vaskanczellár egyik leghivatottabb kortársa, Beaconsfield lord nem úgy emlékszik-e hitveséről, a ki pedig egyik barátjának volt özvegye s húsz évvel idősebb nála, hogy „a legszigorúbb kritikus, de tökéletes asszony?”. Úgy is tekintette mindvégig nejét, mint szerencséjének megalapitóját, s útazásaira mindig magával vitte.

A híres regényiró Walter Scott egy esős vasárnap esernyőjét ajánlta fel egy ifjú hölgynek. Ez a templomból jött. Az esernyőt elfogadta s a költő szive egyszerre lángra is gyúlt a szép hölgy iránt, ki nem volt más, mint Sir John Delckas leánya, Margit. Hat évig udvarolt neki, de a leány egy bankárhoz ment nőül, ki később Scott Walter önzetlen és áldozatkész barátjának bizonyúlt anyagi zavarai idejében.

Talán nem is emberi értelemben vett szerelem volt a Beethovené, bármily rajongó ömlengéssel szokott is emlékezni grófnőjéről, Guicciardi Giulettáról, a kit „halhatatlan imádottjá”-nak, „angyalá”-nak, „mindené”-nek, „életé”-nek nevez. Neki ajánlotta „Adelaide” czímű világhirű románczát is, az egetvívó szenvedélyek e dalba öntött sovárgását. A bájos grófnő azonban többre becsülte a fényt, rangot és jólétet, mint egy nagy géniusz oldalán veve halhatatlanságát. Máshoz ment nőül s úgy látszott, Beethoven sem vette komolyabban a dolgot.

A családi élet puha fészkének enyhet adó melegét talán az egyetlen Mozart élvezte háboritatlanúl. Huszonöt éves volt, mikor megkérte a szép énekesnő, Weber Alojzia kezét. Pedig a fiatal hölgy nem sok csábitót találhatott a sáppadt, nyurga, hosszú orrú, nagy szemű és kicsiny fejű ifjúban. Nem úgy huga, Constance, ki titokban epedett Mozarért, s kitartó szerelmével képes volt a zeneköltő szivét is a maga részére hóditani.

Ám a család kifogásolta a választást, az alatt az ürügy alatt, hogy Mozart hire még nem elég nagy. Erre Mozart egy opera irásába fogott, melyet mindig legambicziózusabb művének tartott s mely midőn elkészült, elnémította Constance rokonságának minden ellenvetését és a leányt neki adták.

Ettől fogva a leglázasabb munkásságot fejtette ki Mozart, családi életének jótékony hatása alatt. Szimfoniák, operák, szonáták egymás után kerűltek ki kezei alól. Több pénzt szerzett, mint bármely más zeneköltő, de fájdalom, azért még sem űzhette el magától a szükség s a nélkülözés fenyegető rémét. Nem mintha magára nézve lettek volna túlfokozott igényei, hanem mert jó szíve soha sem tudott senkinek megtagadni semmit.

Mintaszerű férj volt ez az elsőrendű lángész s gyöngédsége a legbájolóbb apróságokban nyilvánúlt feleségével szemben. Sokkal korábban szokott kelni, mint ő, hogy rendes sétalovaglását elvégezze. Ilyenkor mindig arczon csókolta alvó feleségét s homlokára egy-egy papirszeletet helyezett, ilyen búcsúszavakkal: „jó reggelt kedves kis feleségem. Reménylem, jól aludtál s édeseket álmodtál. Két óra mulva visszajövök. Viseld magad úgy, mint egy jó kis lány s ne szökj el férjedtől!”

Mikor aztán házasságukat az ég is megáldotta, a túlboldog Mozart kevélyen dicsekedett el fiával: „Ebből igazi Mozart lesz, mindig abban a kulcsban sír, a melyben én játszom.” De a boldogság nehány mosolygó képe mellett hány tragikus házasság sötét végzete árnyékozza az emberiség nagy szellemhősei befutott pályáját.

Van-e siralmasabb sors, mint az amerikai költőé, Longfellow-é? Longfellowné pecsétviaszszal babrált, hogy kis gyermekeit mulattassa. Egy égő viaszcsepp ruhája redői közé csöppent, melynek könnyű gáz-szövete egyszerre lángot fogott. Neje sikoltására Longfellownak csak annyi ideje volt, hogy a mellékszobából előrohanva, egy pokróczot dobjon az elevenen égő testre.

De már késő volt. A sugárzó szépségű fiatal asszony halálos sebektől borítva rogyott össze. 1861 julius 12-én temették, ép házassága évfordulója napján. Soha sem látszott szebbnek, mint e napon. A tűz, bár rettentően összeégette, sértetlenül hagyta szép feje egyik oldalát.

Fény és ború így változik emberi életünk viszontagságos sorsában. De a nagy elmék gondolatvilágát nem érthetjük meg teljesen, ha kulcsát nem keressük pályájok döntő fordulataiban, a családi élethez való viszonyukban.
F.