Azok a szegény emberek, a kik a mai nehéz viszonyok közt a kenyérre, a fára és szénre szükséges pár garast munka hiján rongyos kis ékszereik vagy ünneplő ruhájuk elzálogositásával szerezték be, elzárva látják maguk elől az utolsó, ha még oly drága hitelforrást is. De meg nyilvánvaló, hogy ezek a sztrájkoló gentlemanek nemcsak uj zálogokat fognak visszautasitani, de meg fogják tagadni a régi zálogok megujitását is, azoknak a nyomoruságos zálogadósoknak pedig a kiváltáshoz szükséges pénz hiján oda kell majd veszni engedniök elzálogotott ingóikat, az árverési hiénák nagyobb boldogulására.

Ha igy látjuk a törvényhatóság és a miniszter egyetértő, nemes szándéku eljárásának a következményeit, nyilvánvaló, hogy tulajdonképen rossz szolgálatot tettek azoknak, a kiket megvédelmezni kötelességüknek tarották. Elzárták előttük az utolsó, nélkülözhetetlen hitelforrást is, a mely ugyan méregdrága volt, de azért jobb a semminél – a mikor enni és fűteni kell, pénz keresni pedig nem lehet. Ugy látjuk, hogy a megye elhibázta a dolgot, mert a zálogházasok sztrájkjára nem gondolt, holott az ilyen helyesen alkalmazott drákói szigorral csak akkor lett volna szabad közbelépnie, ha lett volna biztositéka arra, hogy ezeket a megregulázott uzsorásokat más, jobb hitelforrással fogja a szegény nép részére helyettesithetni.
Most azonban a dolog megtörtént s azt meg nem történtté tenni többé nem lehet és nem szabad. A szabályrendelet visszavonása az államhatalom szégyenletes meghátrálását jelentené egy uttal azt is, hogy a magán-zálogházasok ezután sikerük által fölbátoritva országszerte kettőzött buzgalommal folytatnák a kis emberek kirablását.

Mi a teendő tehát?
Az hisszük, az események kényszeritő erővel mutatják az egyetlen lehető utat. Ez az út a zálogházi ügy államositása. Miután meggyőződtünk arról, hogy a magánzálogházakat mérsékelt dijak felé terelni lehetetlenség, miután meggyőződtünk arról, hogy városaink vezetőiből hiányzik a sociálpolitikai érzék ahhoz, hogy ezt a fontos kérdést városi zálogházak fölállitása által oldják meg (az egész országban összesen 5 községi zálogház létezik), miután egészen tiszta sor, hogy modern nyugati államban a zálogházi ügyet mai elvadultságában tovább meghagyni merő lehetetlenség; nem marad egyéb hátra a magánházak átváltoztatásánál állami inztézetekké.
Ez ellen a terv ellen nem hozható föl semmi komoly érv. Ha az államnak szabd ipari, kereskedelmi üzemekkel egyáltalán foglakoznia, sehol sem lehet ez inkább kivánatos, mint azon a téren, a hol arról van szó, hogy a legszegényebb néposztályt – ingóságai biztos fedezete mellett – olcó kölcsönökhöz segitsük. De ez nemcsak kivánatos, hanem egyszersmind mintegy morális kötelessége is a magyar államnak, a mely a postatakarékpénztár csatornáin keresztül beszedi a kis ember megtakaritott filléreit. Ha pénzintézeti üzemet folytat a kis emberekkel az attraktiv üzletágak terén, nem utasithatja el magától azt a követelményt, hogy ugyanezt a distributiv üzlet terén is megtegye. Ha kölcsön veszi a szegény ember pénzét, a ki képes megtakaritani, viszont adjon kölcsön is a szegény embernek, a ki inségben csekély ingói által teljesen hitelre szorul.

Az egész uj üzem igen csekély tőkét venne igénybe. Az összes zálogkölcsönök álladéka Magyarországon az 1899. év végével volt 19.5 millió korona, ebből 4.9 millió korona az állami zálogházaké. Fönnmaradna tehát a magántőke részéről kihelyezett 14.6 millió korona. Ebből azonban tetemes részt absorbeálnak még a községi és pénzintézeti zálogházak, a melyek többnyire magas, de elfogadható kamatlábakkal dolgoznak, ugy, hogy tulajdonképen csak arról lenne szó, vagy 140 magánzálogházat államositani, a melyek kihelyezett kölcsöntőkéje a legutolsó kimutatás szerint 3 millió koronára rugott. Ehhez a pénzt beszerezni nem lehet, számba jövő föladat, különösen akkor, a mikor a postatakarékpénztár pénzéből megfelelő rész – zálogházi pénztárjegyek vétele utján – könnyen és mindkét állami intézmény részére előnyösen erre a célra lenne fölhasználható. A szervezet kérdése kissé nehezebb lenne, de ezen a téren is rövid tanulmányozás utján elfogadható eredményhez lehetne eljutni.
Nagy elégtételünkre szolgálna, ha a kereskedelmi miniszter ezt a tervünket komoly megfontolás tárgyává tenné. Ne riassza el ettől az a körülmény, hogy a parlament részéről, a mely első sorban lenne hivatva ilyen eszméket megpenditeni, nem nyert még ebben az irányban biztatást. Utóbégre a miniszter úr igen jól tudhatja, hogy a magyar parlament részéről olyan kérdésben, a mely a képviselőválasztásokon voks nélküli elemek érdekeivel függ össze és távol áll a divatos jelszavaktól, biztatást, kezdeményezést alig várhat.
(é.)