Előadtuk ezt az esetet, mert ebből világosan kitűnik az értékpapir-megsemmisitési törvénynek teljesen fogyatékos volta. Ha a „Jósziv” ügyésze valami ösztönszerű aggodalomtól vissza nem tartva, a megsemmisitési végzés lapján folyósitja a nyereményt – amire nemcsak jogositva, de határozottan törvényesen kötelezve is volt, - akkor a sorsjegy jogos tulajdonosa hiába vette volna később észre, hogy sorsjegyét főnyereménynyel kihúzták, mert a birói végzés jogerősen megsemmisitette az ő sorsjegyének hatályát. Itt tehát merő véletlen, az egysületi ügyésznek valósággal körültekintő óvatossága és meggyőződésének bátorsága, ellensúlyozta a törvény hiányait. De lehet-e ilyen véletlenre elvileg, mindig számitani?

Tényleg ugy áll a dolog, hogy egy, élelmes csalókból ad hoc összeálló szövetkezet kitünően képes lenne arra, hogy a „közforgalom tárgyát képező értékpapirok birói megsemmisitéséről és elévüléséről” rendelkező 1881. XXXIII. t.-cikket a saját hasznára gyümölcsöztesse. Egyszerüen előveszik a sorsolási értesitő egy számát és kiirják abból azoknak a nyertes sorsjegyeknek a számait, a melyek nyereségeit, noha 2 év óta lejártak, nem vették föl a jogosultak. Ezekről már föl lehet tételezni, hogy nem igen kisérik figyelemmel sorsjegyeiket. Azután beadnak ezekről megsemmisitési kérvényeket, a melyekben – minthogy a törvény 4.§-a szerint valószinüvé tartoznak tenni, hogy az értékpapir az ő birlalásukból veszett el – a szövetkezés többi tagjaira, mint tanukra hivatkoznak, a kik látták az illető sorsjegyet a folyamodó birtokában.

Ezek ily értelemben tanuskodnak is, mire a biróság nem tehet egyebet, mint hogy kibocsátja a megsemmisitési hirdetvényt és azt a hivatalos lapban háromszor közzéteszi. Minthogy pedig a hivatalos lapot bizonyára nem kiséri szemmel az a sorsjegybirtokos, a ki még sorsjegyei huzásait sem tartja nyilván, letelik a törvényes 3 év, a nélkül, hogy a tulajdonos jelentkeznék. Ennek igazolása után pedig a biróság kibocsátja a megsemmisitési végzést, a melynek alapján „a megsemmisitett értékpapir a kiállitó irányában hatálytalanná válik és az, a kinek kérelmére a megsemmisité kimondatott, követelheti, hogy neki a megsemmisitett helyett uj értékpapir adassék ki, illetőleg a lejárt követelés fizettessék ki.” (30.§.). Vagyis a mi esetünkben a szövetkezet tagjai a 3 év elteltével fölveszik a nyereményeket, az igazi sorsjegyek tulajdonosai pedig, ha később rájönnek a turpisságra, értéktelen papirok birtokában vannak, a melyek alapján többé semmi jogokat nem érvényesithetnek.

Teljesen világos előttünk, hogy ez a megsemmisitési eljárás, ugy, a mint az 1881. évi törvény szabályozza, lehet talán helyes közönséges értékpapiroknál, a melyeknél az inger csalás elkövetésére az összegnél fogva sem lehet tulságosan erős, a hirdetési határidő hossza pedig egyenest elriasztó, de semmiesetre sem megfelelő egy nyereménynyel kihuzott sorsjegyre nézve, a melynél a törvény kijátszásának inger természetszerüleg a nyeremény nagysága által lényegesen fokoztatik. E mellett a csaló koczkázata nem nagy, mert utóvégre föl lehet tenni, mint valószinü, hogy az a sorsjegybirtokos, a ki 2-3 éven át nem nézett utána sorsjegyének, még 3 éven át sem fogja olvasni a hivatalos lapot, a mely nem képezi épen a nagyközönségnek szokásos olvasmányát. De még ha ki is derülne véletlen folytán a hamisság, akkor is védekezhetik a hivatásszerü „megsemmisitő” azzal, hogy hasonló számu sorsjegye tényleg volt, hogy eltévesztette csak a számot és igy esetleg még a büntető fenyiték sulya alól is kivonhatja magát.