Vilmos császár márczius 6-ikán Helgoland szigetéről érkezett Brémába. A vacsora után, mikor a császár a pályaudvarra hajtatott, épen a mikor barátságosan köszönt, egyszerre egy fiatal ember odaugrott a fogatához és egy vas sincsapot hajitott az arczába. A császár fölkapta jobbkarját, mintha a csapást el akarta volna háritani. A kocsi tovább hajtott, a császár környezete észre sem vette, hogy mi történt.

A merénylet a Buchsstrasseban történt, olyan ponton, a hol csak kevés közönség volt. Habár a császár jobb karját fölemelte, hogy a csapást elháritsa, a vasdarab mégis jobb szeme alatt találta, sérülést okozva az arczán. A császár eleinte azt hitte, hogy egy kocsijába hajtott virágbokrétának a drótja sértette meg.

Az egész eset oly gyorsan ment végbe, hogy a lovasrendőrök maguk alá teperték a merénylőt, a nélkül, hogy tudták volna, miképen került az utjokba és mit keresett ott. A rendőrök csak akkor tudták meg, hogy mi történt, a mikor a merénylő fölugrott s egy hordár földhöz vágta és átadta a rendőröknek, a kik az izgalomtól eszméletlen merénylőt a rendőrségre vitték, a hol magához tért, de még ott is oly izgatott volt, hogy sokáig beszélni sem tudott.

A császár sérülése

A császár rendkivüli önuralmat tanusitott, mert az egész uton egészen a pályaudvarig egyetlen szóval sem árulta el fájdalmát s ez az oka annak, hogy környezete csak akkor vette észre a császár véres arczát, midőn a pályaudvaron egy kis fiu azt kiáltotta: - „Nini, a császár vérzik!” A császárnak a köpenyére is lecsorgott a vér.

Vilmos császár azonnal beszállt az udvari kocsiba és magához hívatta Illberg udvari orvost, a ki megvizsgálta és bekötötte a sebét. A vasdarab közvetlenül a szem alatt érte a császár arczát s az orvos ezért elrendelte, hogy a császár legelső sorban a szemét kimélje. A császár táviratozott Berlinbe Bulow birodalmi kanczellárnak és hozzá tette, hogy csak kis fájdalmat érez, különben egészen jól van.

Reggel érkezett Berlinbe, hol a pályaudvaron a császárné s a birodalmi kanczellár várta. A kastélyba érve, Bergmann sebész-tanár fogadta. Déli egy órakor adták ki az első hivatalos jelentést a császár állapotáról. E szerint a császár arczán négy czentiméter hosszú és a járomcsonton elhaladó csontig érő seb van, a mely mérsékelten vérzett s a melyet varrás nélkül lehetett bekötözni. Mivel a seb a szem alatt van, szemgyuladástól tartottak.

Vilmos császár táviratozott Bremerhavenbe öcscsének, Henrik herczegnek, hogy sebesülése nem sulyos s a herczeg ne is jöjjön e miatt Berlinbe. A császár távirata igy végződik: „Olyan az arczom, mintha Khinából jöttem volna vissza.”
Ferencz József ő felsége e hó 8-ikán délben megjelent a bécsi német nagykövetségen és gratulált a császár szerencsés megmeneküléséhez.

A merénylő

A merénylő Weiland Ditrich, 1881. évi április 21-ikén született Brémában, és lakatos. A mikor a rendőrtisztviselő elé állitották, egész testében reszketett. Ruhája egészen be volt szennyezve. Nem rendes elméjü, szinte hülye embernek látszik és maga azt vallotta, hogy nehézkórságban szenved, s hogy elmebaja miatt már orvosi kezelés alatt volt. Zsebében porokat találtak nyavalyája ellen.

A kihallgatások alatt is többször rohamai voltak. Azt erősitett, hogy semmit sem tud a merényletről. Arra emlékszik, hogy hallotta, hogy a császár délután Brémába érkezik, de sejtelme sincs arról, hogy azóta mi történt vele. Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy a császár ellen merényletet kövessen el. Betegsége öröklött baj. Ilyen izgatott állapotában nagyon veszedelmes rohama szokott lenni. Már volt is egy izben elmeorvos kezelésében. Állitásainak igazolására sok tanut is meg tud nevezni.

Weiland azt mondja, hogy márczius 6-ikán egész nap roszúl volt és érezte, hogy görcsös rohama rá fog jönni. A mint a Domhof sarkán az óriási emberáradatban állott s a kutból kiszökő víz suhogását és az emberi hangok moraját hallotta, egyszerre elhagyta az eszmélete és ugy tetszett neki, mintha sik tengeren, hajón lett volna. Egy esztendőn át norvég hajón matróz volt és most is az az érzés támadt benne, mintha ezen a hajón lett volna. A mint aztán a császár fogata közeledett és a „hurrá” kiáltás egyre jobban fokozódott, ezzel az ő izgatottsága is növekedett és egyszerre rájöttt a görcsös rohama. Elvesztette eszméletét és úgy érezte, mintha a hajó előrészén állana és hallani vélte a kapitány hangját: - „Vessétek ki a mérő ónt!” Weiland azt hitte, hogy engedelmeskednie kell s így ellóditotta azt a vasdarabot, a melyet néhány perczczel előbb talált, mintha a mérő ón lett volna. Ezzel aztán végképp elvesztette eszméletét, és fogalma sincsen arról, hogy ezután mi történt.