Semmi sem jellemzi jobban az angolok versenyzési szenvedélyét, mint azok a különös bohókás versenyek, melyeket előkelő urak és a köznép fiai egyaránt szeretnek rendezni. Sokszor jóizű humor nyilatkozik bennük, sokszor csak hóbortos szeszély de az angol nép valódi élvezettel, s olykor a legnagyobb komolysággal nézi a legfurcsább versenyt is.

Híres volt e tekintetben az öreg Queensberry herczeg, a kit a csúfneveket kedvelő angolok *az öreg Q *-nak neveztek. Egy alkalommal egy kovácsműhely előtt látta, hogy valaki egy kereket hajt be az udvarra nagy gyorsasággal. Észrevette azt is, hogy ügyes ember kereket hajtva sokkal gyorsabban tud futni, mint a nélkül, mert az előre forgó kerék mintegy vezeti útjában.

Az öreg lord erre a falubeli kovács és a borbély között versenyt rendezett úgy, hogy az előbbi a herczeg kocsijának a hátulsó kerekét hajtsa maga előtt, az utóbbi pedig magában szaladjon. Hamar kiderült, hogy a kocsikerék nem elég magas. A herczeg erre egy láb magas deszkadobogót állittatott fel a versenyző tér hosszában s a kovács ezen hajtotta a kereket, míg maga a földön futott. Így aztán könnyen le is győzte a borbélyt.

A kerékpáros versenyzés terén is teremtek furcsaságok: félkezű, féllábú bicziklisták igyekeztek legyőzni egymást, - de a legeredetibb a néhány évvel ezelőtt Bradfordban tartott verseny volt egy kerékpáros és egy hivatásos gyorsfutó közt. A távolság egy angol mérföld volt s a föltétel az, hogy a kerékpáros hátrafelé bicziklizik, a gyorsfutó pedig gyalog megy. A kerékpáros győzött nagyon könnyen, de megvallotta, hogy ha a távolság még egy fél mérfölddel nagyobb, elvesztette volna a versenyt.

Egy Sir John Astley nevű katonatiszt talán még nagyobb kedvelője volt a versenyzésbeli furcsaságoknak, mint az *öreg Q*. Különösen állatokat szeretett betanítani versenyfutásra. Ő rendezte Windsorban az egyetlen versenyt, a melyben valaha csirkék szerepeltek.

Egyszer ugyanis észrevette, hogy a kis csibék milyen gyorsan tudnak odafutni az anyjukhoz, mikor eleséget szórnak elébe. Mindjárt szerzett egy tyúkot, melynek kis csibéi voltak. Tiszttársai mindegyikének adott egy csibét s mindegyik más szinű szalagot kötött a magáénak a nyakára, hogy megismerje. A csibéket ötven ölnyire vitték az anyjuktól, hogy a melyik hamarabb ér hozzá az győz.

Minden tiszt adott egy aranyat s az így összeszedett pénz azé lett, a kinek a csirkéje nyer. A verseny ünnepélyére kiutazott Londonból Windsorba a testőrség egész tisztikara. A verseny tetszést aratott s meg is ismételték. Talán divatba is jött volna a csirkeverseny, ha ki nem sűl, hogy mindig csak a Sir John Astley csibéje győz. Kiderűlt, hogy a jókedvű úr kiválasztotta magának a legerősebb kiskakast, a melylyel a többiek közt egy se tudott versenyezni.

Híresek a versenyrendezés terén kifejtett találékonyságukról Yorkshire és Lankashire munkásemberei. Így egyszer a wakefieldi korcsmában két munkás versenyre kelt, hogy melyikük tudja egy pálinkás üveg dugóját hosszabb ideig az orrán egyensúlyban tartani.

Egy más alkalommal egy szenes ember versenyzett egy féllábú vasúti kapussal, hogy ő egy talicska szenet tol maga előtt s mégis hamarabb ér czélhoz, mint a másik egymagában. Csakhogy a féllábú kenguru módjára oly ügyesen ugrált, hogy a talicskást, a kit az út rosszasága is tartóztatott, hamarosan elhagyta maga mögött.

A múlt század elején híres cricket-versenyt rendeztek Londonban, a melyben az egyik párt csupa félkezű, a másik meg csupa féllábú ember volt. A verseny a londoni előkelő közönség óriási érdeklődése között folyt le.

Nagyon szeretnek egymással versenyezni a londoni hordárok is, kiknek a Covent Gardenben van a főállomásuk. Tíz évvel ezelőtt egyszer versenyre keltek. Az egyik magas, léczekből készült gólyalábon járt, a másik meg egy nagy zsák krumplit vitt a vállán. Az előbbi gyorsabban járt, de minduntalan megakasztotta útjában a városi forgalom, meg a rendőrség. De azért mégis csak hamarabb ért a czélhoz. Ilyesforma bolondos versenyeket akárhányszor látni az angol városok utczáin és terein.