Napjainkban már alig képzelhető el ünnepi esemény tűzijáték nélkül. A jelenség lényege - a fény és a hang – már ősidők óta nagyon fontos célokat szolgál: nevezetesen a démonok, rossz szellemek távoltartását. Meg is jelent e kettő kombinációjának számtalan változata s mára már szinte művészetté is vált. Tűzijáték-versenyeket rendeznek, mesteri- és egyéb okleveleket ítélnek oda a hozzáértőknek.

Az első feljegyzések Kínából származnak, i.e. 2000-ből, amelyekben salétromból, kénből és szénből készült „tűzijátékszereket”, petárdákat, rakétákat és görögtüzeket is megemlítenek.

Az i.e. 500-ban a harcászatban is megjelent egy sajátos változata: a görögtűz. Összetételét sokáig szigorúan titokban tartották, s a csaták egyik legfélelmetesebb fegyverévé vált. Ma már tudjuk, hogy legfontosabb alapanyaga a nafta, ami a kőolaj egy alacsony forráspontú változata, amelyet desztilláció segítségével állítottak elő. Mivel ez önmagában túl gyorsan párolgott, ként oszlattak el benne, légmentese tárolták és szifon segítségével permetezték az ellenfélre. Mivel a víz sem oltja el, a tengeri ütközeteknél különösen hatásosnak bizonyult.Mai változatában gyönyörű látványosság.

Indiából az i.e. harmadik századtól számolnak be az ünnepi tűzijátékokról, s ugyancsak ekkortól Japánban is megjelenik. Itt már egészen különleges változatait is kidolgozták, például a színesfüst-elegyeket, a csillagszórókat és a szobai tűzijátékokat.

A VIII. századtól a tökéletesítésbe bekapcsolódtak az arabok is, akik kereskedőikkel jutatták el Európába. Itt az első feljegyzett tűzijátékot 1373-ban rendezték az észak-olaszországi Vicensa-ban, majd Franciaországban lett igazán népszerű. Nagy mecénása XV. Lajos volt.

A feketelőpor ugyan nem magyar találmány, a XIII. századtól a XVIII. századig a harcászatban használták, de bányászati felhasználása már egy magyar bányamester, Wiendl Gáspár nevéhez fűződik. A selmecbányai Felsőbiber aknában 1627. február 8-án ő használta először „jövesztésre”. Módszerét egész Európában átvették és tökéletesítették.

A XVI. századtól az európai uralkodó családok körében is igen népszerűvé váltak ezek az ünnepi eszközök. A feljegyzések szerint Magyarországon először Mátyás király és Beatrix házasságkötésekor, a Visegrádi Palotában rendeztek először ilyen mulatságot. Készítője a német matematikus és csillagász Regiomontanus volt, aki világító buzogányokkal, tűzkerekekkel, tűzkupolákkal, gyújtónyilakkal, rohanó tűzlándzsákkal és görögtüzekkel is megörvendeztette a közönséget.

A korabeli krónikás így számol be a látványosságról: „Az Rachetákat bocsátgatták felfelé, a´ kik is feljebb egy stucz-lövésnyinél, igenesen, nagy zúgással mentenek fel, és odafenn nagy ropogást vittenek végben, és onnanfeljül lángos csillagokat hullattanak le.”

A XVIII. Század végétől már magánszemélyek is használhatták, s használták is, minden lehető alkalommal. 1772. július 27-én, Szent Jakab napján, Eszterházy Miklós József rendezett tűzijátékot, melyet Bessenyei György "Az eszterházi vigasság" című versében le is írt. Lelkes művelője volt a pirotechnikának Sándor Lipót főherceg, Magyarország nádora, aki 1795. nyarán I. Ferenc és felesége Amália tiszteletére rendezett tűzijátékot.

1809. augusztus 15-én Győrben ünnepelték Napóleon 40-ik születésnapját tűzijátékkal.
1822. július 26-án volt Balatonfüreden az első Anna-bál, melyet tűzijátékkal szerettek volna megünnepelni, de sajnos a műsornak tragikus vége lett.

A legelső tűzijátékgyárak Keleten Pekingben, Tokióban épültek.

A magyarországi tűzijátékok kiváló úttörője és népszerűsítője az osztrák Anton Stuwer, aki a Városligetben, az Állatkert helyén rendszeresen rendezett szemkápráztató tűzijátékokat. Ezektől a tűzijátékoktól kapott kedvet Emmerling Adolf és Janitsári Iván, akik a magyar pirotechnika alapítói lettek. Emerling Adolf Pesterzsébeten, IX. ker. Vágóhíd u. 17 sz. alatt alapított gyárat, amit 1946-ban államosítottak, az üzlete a VI. ker. Deák tér 6 sz. alá költözött, a gyárat pedig Balatonfűzfőre költöztették és beolvasztották a Nitrokémiai Ipartelepek gyártelepébe.