Élő lényeknek testrészein nagyitóüveggel meg lehet figyelni a vértestecskék szüntelen keringését. Csak úgy nyüzsögnek ezek a parányi testrészecskék egymáson keresztül : mindegyik úgy látszik, mintha önálló létet élne. És mégis,valamennyit a vérnedv hajtja, az egyiket gyorsabban a másikat lassabban; sokszor ugy tünik föl, mintha az egyik a másik körül keringene hosszú pályán. Az egyik testecskét magához vonja a véredény fala, hozzádörzsölődik s végül megakad egy pórusban, viszont a másikat az áramlat elragadja a véredény faláról s a többi közé keveri, szabad mozgásra. Ez az anyagcsere. Így épül fel az emberi test csodás szervezete.

Ha az ember helyzetét a természettel szemben némileg megközelitő arányokban akarjuk szemléltetni, az ereinkben nyüzsgő vértestecskéket égi testek gömbjeinek kell tekintenünk s benépesítenünk a mi földünk lakóihoz hasonló lényekkel. De hány millió vértestecske mozog csak egy ember testében is? Ha egymásba futó vérereket nézünk a mikroszkóp alatt, úgy látjuk a vértestecskéket mozogni, akár a népes utczán az embereket, keresztűl –kasul egymáson és mégis mindenik megtalálja a maga útját.

Mily kicsi az ember a földgömbhöz képest! A föld pedig a naphoz tartozik, mely nála egy harmad milliószor nagyobb, a nap ismét a tejút rendszeréhez, a melyben sok száz ilyen nap van. És minden ilyen nap – az említett hasonlat szerint – egy kis vértestecske, mely egy nagyobb organizmus ereiben mozogva betölti a maga parányi feladatát az összességgel szemben .

Hova lesz itt az emberiség?
Ezeket az arányokat, ezeket az ezerfélekép kifejtett hasonlatokat nem lehet eléggé hangsulyozni. Nem azért, hogy csodálkozhassunk a világegyetem nagyságán, hanem, hogy megértsük, miy elenyésző csekély szerepet játszunk mi a világegyetemben és hogy csakis egyesülten, közös czélokért érhetünk el valamit, mert az egyes ember, ha még oly kiváló is, semmi a világegyetem örök folyásával szemben.

Ha azt állítanók, hogy a mi földünknek vannak lakói, ez ép oly együgyüség volna, mint ha azt hinnők, hogy csak azok a vértestecskék végzik a fentebb leírt funkcziót, a melyek épen a nagyító üveg lencséje alatt vannak, a többi pedig egész más, s nem szolgál semmire. Csak épen azért, mert – mi nem látjuk. A világegyetem egy nagy egész: minden kölcsönös viszonyban van mindennel, semmi a világon nincsen teljesen elkülönitve. Ha az életet magában foglaló földet beleplántánók a holt anyaggal telt mindenségbe, úgy benépesítené a világegyetemet, mint a hogy egy marék magtól köröskörül az egész mező kizöldül. Mert a föld elhinti az élet csiráit a világegyetemen át tett útjában, ép úgy, mint a szántóvető, a ki magot vetve járja keresztül földjét.