1722 vízkeresztje táján az az ötlete támadt a mindenható czárnak, hogy egy pápai konklavét travestáljon, mely három nap és három éjjel tartott. Szolov udvari bohóczot választották meg pápának, a ki aztán hozzá fogott a bíbornokok kinevezéséhez, kiknek nagyobb részét a legfeslettebb hírű udvaronczok közül szemelte ki, mint Smejevszky írja a „Russkaja Starina” czimű orosz szemlében.

Ezzel a szertartással kapcsolatban a legbotrányosabb kicsapongásokra vetemedtek. Zajos menetekben csavarogták be a várost, mely alkalommal a czár holland matróz-jelmezét öltötte magára. A „bíbornokok” egyike kelleténél többet iván, kissé becsípett, mire a „pápa” itélőszéke elé állították.

Ép úgy tettek a borokat szállító kereskedővel, egy angollal is, a ki szintén tagja volt a társaságnak, s a kit arra ítéltek, hogy addig igya a saját borát, míg jobbat nem ád helyette. De nem sokáig tartott vezekelnie, mert, hogy a büntetéstől meneküljön, pinczéje legjobb hét palaczk borát hordotta fel, mire aztán szabadon bocsátották fogságából.

A többször említett Szolov tulajdonképpen a czárnak szépírástanára volt, később aztán öreg korára Péter összeházasította egy fiatal özveggyel s lakodalmára a népet is meghívatta. Ez a menyekzői szertartás is az egyházi jelvények valóságos kicsúfolásává alakúlt. Most a bohócz volt patriárkhának öltözve.

Egy udvari lakáj a császárt ábrázolta Dávid király jelmezében. Vőfélyekűl a legrokkantabb aggastyánokat választották, a kik alig tipegtek lábaikon. Ők vezették a menyaszszonyt; futárokúl pedig a legkövérebb négy embert szemelték ki. Nagy Péter czár ez alkalommal is holland matróz-ruhát, a czárnő pedig frieslandi polgárnői jelmezt viselt; a többi urak és hölgyek ó-oroszosan voltak öltözve.

A menetet zenekar zárta be. Egész idő alatt, míg a szertartás lefolyt, zúgtak a harangok. Az össze nem illő párt is egy száz esztendős öreg pap adta össze, a ki sem nem látott már, sem emlékezetből nem tudta elmondani az áldást; úgy kellett neki súgni.

Mindezekkel Péter czár elérte azt a czélját, hogy a patriárkhai intézményt teljesen lejáratta a nép szemében s magához ragadta az egyházfői hatalmat is. Az utolsó patriárkha halála után nem is töltötte be többé ezt az állás, s mikor a főpapi kar élén Javorski exarcha kérte őt megürült szék mielőbbi betöltésére, kevélyen felelte: „Én vagyok a ti patriárkhátok!” s végigsujtott a görnyedő exarkha hátán történeti hírűvé vált, elefántcsont fogantyús bambuszbotjával.

Így tört át a politikai gondolat néha az emberi cselekedetek legköznapiasabb nyilatkozásain. Megbotránkozva kell olvasnunk egy nagy fejedelemnek a legszentebb emberi érzelmeket ily kegyetlenül sértő duhaj tréfáit; de nem szabad még sem figyelmen kívül hagynunk azon kor durvaságát s tagadhatatlan, hogy a nem menthető kihágások ellenére is, csakugyan Nagy Péter volt az, a ki Oroszországot tulajdonkép először vezette az európai művelődés útjára.