A főváros társadalmi életében a századforduló környékén kiemelten fontos szerepet töltöttek be a parkok és a nyilvánosság számára is megnyitott magánkertek. Ez volt az a színtér, ahol a különböző rétegek a hétköznapokban is megmutathatták magukat, s az idők során kulturális, gazdasági és politikai események színtereivé is váltak. Nem véletlen hát, hogy a technikai fejlődés új vívmányait és lehetőségeit is meg kellett ezeken a tereken jeleníteni és kialakításukra és fejlesztésükre számtalan koncepció született.

"Pesten a promenádok kevés változatosságot nyújtanak, mivel a Városligeten kívül egyetlen olyan másik hely sincs, ahol a városlakók összegyűlhetnének. Ezért a városban általános és élénk az igény egy árnyas promenád iránt. Buda promenádok tekintetében jóval változatosabb képet mutat." –írja Anton Jankovits, József nádor udvari orvosa.

Podmaniczky Frigyes sem látja jobbnak a helyzetet: "Általában a közegészségügyi és üdülési viszonyaink Pesten az ekkori időben a lehető legalantasabb fokon álltak. Az egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használtatott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott."

Nem véletlen hát, hogy a századfordulóra már-már politikai kérdéssé vált a közparkok és kertek ügye s oly jeles személyiségek kezdtek a kérdéssel foglalkozni, mint Széchenyi István és József nádor. Mindketten igen fontosnak tartották a kérdést, ám eltérő álláspontot képviseltek.

József nádor úgy vélte, hogy „a fák nem tartoznak a városhoz”, ezért a külterületeken létesített zöldterületek kiépítését tartotta üdvösnek, s tett is érte, például a Városligetben vagy a Margitszigeten.

Széchenyi ezzel szemben létrehozta a „Sétány Társulatot” s ha nem is a városközpontban, de annak közelében, például a Lipótvárosban alakított ki egy promenádot.

A jelentős parkfejlesztések az új századra is áthúzódtak és egybeestek Pest-Buda történetének második nagy fejlődési korszakával. A rendezési tervekben külön foglalkoztak a parkok kérdésével: „Ezen egyes nagyobb kertek, melyekre nézve a fényűzés épen nem szükséges, csak sok fa s zöld pázsit, egymással összeköttetésbe hozatnának a felebb említett, az egész várost övedző ültetvény által, mely ültetvény, amennyire kivihető, félbeszakítás nélkül folytattatnék - ami, úgy hiszem, jelenleg még lehetséges. Ha idővel a város a mostani vonalon túl talál terjeszkedni, mindez, amiről itt megemlékezünk, éppoly hasznára leend azoknak, akik a város vonalán túl telepednek le, mint azoknak, akik e kereten belül laknak s építkeznek.” Az elgondolások ugyan nem valósultak meg, viszont József nádor következetesen szépítette a Margitszigetet.

Először a sziget tulajdonjogának átruházását kérte a császártól elképzeléseinek megvalósítása érdekében. Sándor Lipót terveit követve nyilvános sétahelyet kívánt létesíteni, amelyhez megszerezte az úgynevezett kis és nagy Margitszigetet. Elődje nyomdokain haladva fejlesztette, illetve parkosíttatta a szigetet, amelynek tájképi stílusú átalakítását egy császári szolgálatban álló kertészdinasztia tagja, az a Tost Károly végezte, aki a nádor alcsúti kastélyának parkján is dolgozott. A nádor által telepített, gyakran saját maga gondozta fák, köztük gyümölcsfák még a század végén is nevezetességei voltak a romantikus tájképi kert eme nagyszerű példájának.

Családja számára egy nyaralót is építtetett. Igazán népszerűvé azonban akkor vált a sziget, amikor 1867-ben József főherceg megörökölte és megindította nyaralóteleppé való kiépítését. József nádor kisebbik fia, a családi hagyományokhoz hűen komoly fejlesztésekbe fogott. A sziget fejlesztésének eredeti vonása, hogy tulajdonosa, minden bizonnyal saját kiskorú gyermekeire is gondolva, a gyerekekre is figyelmet fordított. A tervezett játszókert szinte teljesen egyedülálló kezdeményezésnek tekinthető a korabeli Budapesten: "József főherceg újabban elrendelte, hogy a nagy fogadó közelében egy nagy árnyas helyet gyermekkertté alakíttasson át a jószágigazgatóság, hol a zsenge fiatalság szabadon mozoghasson s tölthesse kedvét. A kert tornászati készülékkel is el lesz látva."

A sziget a híd, illetve a szigeti szárnyhíd megépüléséig csak csónakon, illetve hajón volt megközelíthető. Csak a viteldíj oda-vissza hétköznap tíz, ünnepnap húsz krajcár volt, tehát nem mindenki engedhette meg magának a szigetre tett kirándulást: "Nagy kár, hogy a Margitszigetre nem lehet leszállított árú jegyeket kapni, s éppen annyit kell fizetni a Császár fürdőtől oda és vissza, mint aki a Plébánia téren vagy a vámháznál száll a ťFecskéŤ-re.

Ezen segíteni kellene a fürdőigazgatóságnak, s megkönnyíteni a Császár fürdő mellett a margitszigeti fürdő látogatását. Ami pedig nem lenne konkurencia, hanem ťjó üzletŤ mindkét fürdő számára."

A híd megépítése után ez az akadály is elhárult és már csak az árvíz elleni védekezés volt hátra. Ezt a célt szolgálta az épületek fölemelése, ami mai szemmel nézve is hihetetlen teljesítmény. A főherceg teljesen nyilvános jelleget szánt a szigetnek s élt is ezzel a lehetőséggel a főváros apraja-nagyja.

Az egyre nagyobb látogatottság miatt szükségessé vált a sziget „illemtanának” megalkotása is: "Utcákon, sétányokon nem illik másoknak útjába állongani, többekkel egy sorban az utat elfogni, tolakodni, pajkoskodni, danolni, fütyölni, lármázni, nagy hangon beszélni, nevetkőzni, mutogatni, bottal, kézzel hadarászni, pipázni, ebet magával hordani, kacérkodni, szegleteken az elmenőket szemlélgetni, az úton sokszor keresztül-kasul járkálni, másoknak lábalatt ténferegni, valakivel hosszas beszédbe megállani. A szembejövőknek idejében ki kell térni. Illetlen az út közepére köpködni, orrát oda fújni, gyümölcshéjat, papirost s egyebet oda hányni."- szólt az intelem.

Persze, ez már nem technikai kérdés.