Érdekes apróságot mond el szabadságharczunk e nagy hőséről Horváth Janka úrnő, „Régi és új történetek” czimű, most megjelent könyvében, melyből közöljük a következőket; Kisgyermek voltam, de világosan emlékezem rá, mikor először láttam Bemet; József napja az ő nevenapja volt épen.

Brassóban laktunk, az osztrákoktól és oroszoktól megszállott, a magyarnak ellenséges városban, nem jött oda hirmondó se a magyar vidékről, még testvérbátyámról sem tudtunk semmit. Nevelőanyám sírva olvasta gyakran a német ujságokat, s hallottam, mint mondta egy magyar barátnőjének: „vége a magyarnak, elveszünk, elpusztulunk mind, mint.”

Aztán egy este, bizalmas, kedvencz nőcselédje jelentette nagynénémnek nagy mosolyogva: Oláh Márton Pallér-meiszter van itt, jó hireket hozott a nagyságos asszonynak, szabad-e bejönnie. Én is örvendettem családunk e hű emberének, ő a néninek mindig hireket hozott, nekem meg tarka kavicsokat. Most nevető arczczal lépett a szobába s szólt:

- Kezeit csókolom, nagyságos asszony, Bem bevette Szebent, maholnap itt lesz.
- Ne beszéljen! Hisz most olvastam a német ujságban, hogy Puchner úgy megfogta Bemet rablócsapatostúl, mint egy rókát a csapda.

  - Hazudhat az a német ujság, a mit neki tetszik, én jobban tudom, - erősítette Oláh Márton,

- nálam kétszáz kőműves járt, kik Szebenben dolgoztak, ijedtökben a magyaroktól egy szekéren czók-mókostól idáig szaladtak, azt beszélik, Bemnek ördöge kell hogy legyen, mert mikor álmukban se látták a szebeniek, csak ott termett seregestől a város előtt s be is vette azt, hiába volt úgy elsánczolva, mint Komárom vára, belőle a muszkák úgy elszaladak, meg se álltak Havasalföldig.

Néném úgy örvendett, még engem is elfelejtett jókor lefektetni, mert a nőcselédekkel nemzetiszinű zászlókat varratott, hogy reggelre már kész legyen. És megkezdődött a magyar hadsereg bevonulása.
Emlékezem, hogy nagynéném többször mondta: - Lelkem magyarjaim, mily jól vannak öltözve.