Ma már ugyan Szilveszternek hivják az év utolsó napját, vagyis igy emlegetik nyomtatásban, de a magyar nép odalent az Alföldön ős idők óta máig úgy hivja, hog „ó-esztendő”, nem törődve az öreg Szilveszterrel, a kinek más nap a kalandáriomban nem jutván már hely, épen ide talált szorúlni.

És ez az „ó-esztendő” sokkal mélyebb értelmű, sokkal többet fejez ki, mintha akármiféle névnappal jelölik meg az időfolyásának ezt a nagyon nevezetes forduló pontját, határkövét.

Hogyne! A legfásultabb kedélyt is megrázza annak a gondolata, hogy az esztendő meghalt! Úgy, mint számtalan elődje már s vele együtt meghalt, semmivé enyészett életünk egy része is és bizony nem kis része, mert hiszen az élet oly rövid.

Aztán az a gondolat is felébred bennünk: a múló esztendőben hányan hagyták itt ezt a földet, hány barátot, rokont, ismerőst kellett elsiratnunk és hogy vajjon a születő új év végső napját meglátjuk-e még földi szemeinkkel?

Ezután eszünkbe ötlenek egymás után a lefolyt év eseményei, vígak, szomorúk egyaránt, olyanok is, a melyekre tán máskor már nem is gondoltunk.

Hatalmas erővel megkap, megindit az ó-esztendő s csodás, misztikus érzelmeket költ minden emberfiában, lakjék bár a fővárosok csillogó palotáiban, a falvak apró, nádas házacskáiban, távoli puszták kietlenében, vagy erdők néma magányában. Mindenütt megdobbantja a sziveket, megérinti a lelket ez a gondolat: az esztendő utolsó napja!

Tulajdonképen szomorú, komor hangulatú napnak kellene lenni az ó-esztendőnek, hiszen az év halálát, elmulását jelenti; de nem igy van. Inkább felvidulnak ilyenkor a szivek, mert hiszen az ó-év halála egyszersmind az ujnak születése! Annak az újnak, melytől emberi természetüknél fogva jobbat remélünk.