A Műcsarnokból

1901 | December

A Képzőművészeti Társulat téli kiállítását napról-napra sokan nézik. Kizárólag magyar művészekkel találkozik ezen a kiállításon a közönség. Legtöbb az életkép, aztán a tájkép.

Ezekben a mostani kiállítás is bebizonyítja, hogy a magyar festészet mind erősebben gyökerezik a hazai földbe s átformálódik a mi életünk, levegőnk természetéhez. Az alakokban fölismerjük, hogy köztünk élnek, innen valók, nem akadémikus rajzolás adott nekik formát, nem felöltöztetett modelek.

A szinek is a mi földünk, pusztánk, falvaink szinei, a mint a magyar éghajlat alatt képződtek.
Az élet, a természet bizonyos sajátságokat ölt magára, melyeket mesterségesen hiába telepitenek művészetbe, irodalomba, ott csak oly kétesen éldegélnek, mint a cserépbe plántált növények.

Örvendetes, hogy festészetünkben a hazai élet és természet egyre nagyobb érzéssel, öntudattal és kifejezéssel mutatkozik.

Megosztás:

Műcsarnok: téli tárlat, 1901

Szabó Ágnes

Amíg a nemzetközi tárlatok sok-sok új tendenciát, irányzatot hoztak, addig a magyar festészetben egy úgynevezett közép-európai zártság: a népiesség kezd uralkodóvá válni.

Nem a kiállítók mesterségbeli tudása kérdőjelezhető meg, hanem a kispolgárságot kiszolgáló festészeti szemlélet. Ez időtájt jelentkezik a népéletképek témáinak sokasága. A fotóművészet is erős impulzusokat ad a festők számára. Hatásos pillanatképek kerülnek ábrázolásra, ahol a téma felfalja a festészeti értékeket.

Ilyen vonulatba sorolható a tárlaton szereplő Vágó Pál, Pataky László, a Paczka-házaspár (Ferenc és Kornélia) kiállított művei. Talán Nyilasy Sándor töri át ezt a népéletről szóló romantikát. Nála több a festői felület és az impresszívebb atmoszférakezelés.

A téli tárlaton kiállított művek perlekedni kívánnak az akadémizmus akkor már bemerevedett elveivel, de a választott, új útkeresés sem igazán megoldás.

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!