A folyószabályozások megteremtették az alapvető feltételeit a nagyobb arányú vízi közlekedésnek. Magyarországnak kitűnő adottságai voltak ebből a szempontból, a Duna és a Tisza is alkalmas volt a nagyobb hajók közlekedésére. A korszaknak ezeket a sztrádáit újabb, mesterséges víziutakkal lehetett összekötni, ezáltal az ország jelentős részére lehetségessé válhatott a vízi szállítás. Meg kell jegyezni, hogy ebben az időszakban a közúti fuvarozás még nem volt képes a vízihez (vagy a vasútihoz) mérhető teljesítményekre.

A víziutak kialakítására két mód kínálkozott: a sekélyebb folyókat felduzzasztották és csatornázták, ahol pedig kellett, mesterséges csatornákat ástak. Az alföld sík területein ezeknek a munkáknak az elvégzése alig került több pénzbe, mint a vicinális vasutak megépítése.

A legnagyobb mesterséges hajózócsatorna még 1793 és 1802 között épült, a Dunát és a Tiszát kötötte össze Bezdán és Bácsföldvár között. A 120 km hosszú csatornát I. Ferenc királyról nevezték el Ferenc-csatornának. Célja elsősorban a mocvsarak lecsapolása és a termékeny vidék hajózóúttal való ellátása volt. A 2 méteres vízmélység 600 tonnás hajók közlekedését is lehetővé tette. A csatornától északra fekvő települések összeköttetését 230 km-rel rövidítette meg. A szabadságharcot követően a csatorna karbantartását senki sem végezte el, így nagy mértékben eliszaposodott. A kiegyezés után Türr István irányításával újították fel.

1900-ban láttak hozzá a Béga hajózhatóvá tételére, amelynek célja Temesvár és a Bánát bekapcsolása volt a víziutak hálózatába. Ugyancsak ekkor kezdtek terveket készíteni a Körösök hajózhatóvá tételére, és a földművelésügyi minisztérium szervezetében létrehozták a folyócsatornázási osztályt, amelynek elsődleges célja a víziutak kijelölése és megtervezése volt. A legtöbb terv megvalósítására akkor nem került sor, de íme a legfontosabb kettő az elgondolások közül:

Csatorna a Duna és a Tisza között. Pestet kötötte volna össze Szolnokkal vagy Csongráddal. Megépítése már a 18. században is felmerült. Technikailag két megoldás volt lehetséges, mivel a Duna és a Tisza közti vízválasztó a Duna szintjénél 40, a Tiszáénál 57 méterrel volt magasabban: a csatonát vagy mélyen az Alföld felszínébe bemélyítve kellett volna vezetni, vagy zsilipekkel az egyik oldalon felvitték volna a csatornát a vízválasztóra, a másik oldalon pedig leereszkedett volna.

Mesterséges víziút Fiuméba. Célja Fiume és a Duna összeköttetésének a megteremtése lett volna a Duna-Száva és a Száva-Kulpa csatorna megépítésével, majd a folyók érintett szakaszainak mederrendezésével, és újabb csatornák kialakításával, amelyek közül különösen a közvetlenül Fiume előtti szakasz támasztott volna különleges feltételeket.

Ha ezek a tervek nem is valósultak meg, és a magyarországi vízügyi építkezések veszítettek is abból a lendületből, amely a 19. század nagy részét jellemezte, a századfordulót követően még további nagyon fontos építkezésekre került sor.