Szeptember 30- ikán, vasárnap, lelkes ünnepet ült Nagy-Kőrös városa és környéke. Kossuth Lajos érczszobrát leplezték le, mely ott áll a város főterén.

Kemény kő talapzata körülbelül három méter, az álló szobor embernagyságnál magasabb, és bronzból készült. A 48-as évekből maradt arczkép után készült, a nagy férfiút a diszmagyar öltözetben mutatja vállra vetett mentében, szónoki állásban. Jobbját beszédesen nyújtja előre, baljában pedig a görbe kardot tartja vizszintesen maga előtt. A szobrot Tóth András debreczeni szobrász készítette, az egész 8000 forintba került, Nagy-Kőrös városa maga gyűjtötte az összeget.

Elment az ünnepre az egész szomszédság is.

Kecskemétről, Czeglédről a polgármesterek, a városi tanács tagjai jelentek meg koszoruikkal. Budapestről szintén sokan mentek. Előtte való nap érkezett Eötvös Károly, a város függetlenségi párti képviselője; az ünnep reggelén Kossuth Ferencz, gr. Benyovszky Sándor, Olay Lajos, Hentaller Lajos, Török Gyula képviselőkkel.

A vasuttól a szoborig fellobogózták az utczát, s a nagy piacon ott szorongott a polgárság s éljenzett a forró őszi napon.

A vendégeket a nagy fogadóban Nyáry Szabó Ferencz polgármester üdvözölte. Tizenegy órakor kezdődött az ünnep. A letakart szobor előtt az első beszédet Kovács Lajos ref. Lelkész tartotta, a ki egyszersmind a honvéd-egyesület elnöke, s tanuja a nagy időknek. Meghatva hallgatták.

Eötvös Károly szólt ezután, hirdetvén, hogy az emberi léleknek mily nagy kincse az emlékezet, mely buzdít a multból és fényt éltető harmatot áraszt.

*Volt oly korszaka a magyarnak, mikor a magyar és az egész világ azt hitte, nincs már több jövője. Rákóczi-szabadságharcza után lemondtak a jövőről, s keserű lemondással gondoltak rá, hogy a nemzet a sír széléhez jutott. Majd jött egy más idő, midőn a költő lemondással énekelte, arról jajgatott, hogy jön majd a nagyszerű halál, a hol a temetkezés fölött egy ország áll vérben és könnyben, s a népek millióinak könnye öntözi a magyar nemzet sírját. Feltámadást senki sem remélt. Ekkor támadt Kossuth Lajos, a ki ezt mondta, hogy a nemzetet vegyük föl a föld alól. Joga és ereje van élni. Ezt a reménységet, örökké való jövendőnknek ezt az egyetlen bizonyságát, ezt teremtette meg Kossuth Lajos számunkra. Sokat alkotott ezenkivül is. A törvény előtt egyenlővé tett minden embert, s ha van hiba ebben a törvényben, nem a törvényben van az, hanem a törvénynek végrehajtása gyönge. Támadtak férfiak, a kik százötven év óta föld alá temetett ősi fegyvert kezükbe ragadták s megvédelmezték ez országnak földjét, jogát, szabadságát. Kossuth a függetlenségre való törekvést hagyta örökségül a magyar nemzetre.*
Zajos éljenzés s a taraczkok durrogása követte a beszédet.

Kossuth Ferencz szólt ezuán meghatottan.

*A szobor agyában – mondá- nem lakozik bár alkotó erő, szive nem dobog keblében, hanem azért él, beszél. Hallják meg szózatát: Én vagyok az eszme, az elv, nem haltam meg, élek a nemzet jogaival.*

Szabolcska Mihály, a költő, szép költeményt szavalt el.
Ezután a koszorukat helyezték el, melyek számára a szobor két oldalán állvány volt emelve.

Délben a nagy fogadóban tartott lakoma fejezte be az ünnepélyt.