A magyar ifjaknak párisi dicsőséges szereplése örömmel tölthet el minden magyar embert, de az örömre a legtöbb okuk lehet középiskoláink tornatanárainak, kiknek csendes munkásságára fényt derít, volt tanítványaik párisi győzelme.

Nem vonunk el mi érdemet sem a küzdő ifjak munkájából, mikor azt mondjuk, hogy a sportok iránt tanusított szeretetük, ép testük- rugalmassága, munkabírásuk, általában dicsőséges szereplésüknek alapjait modernebb középiskolai oktatásukban nyerték.

Azok a tornatanárok, kik a terhes megélhetés mellett lelkesen buzognak az ifjak erősődéséért, kik a megadott kötelező órák után is sok gondot és fáradságot fordítanak az ifjak kiképzésére, kiknek kezei közül oly ifjak kerülnek ki, kik nem unták meg a tornázást, hanem kedvet kaptak testi erejük továbbképzésére, mikor az érettségin tul vannak, az ily tornatanároknak a Párisban szerzett pálmából méltán juttatunk egy kis lombot.

A legörvendetesebb általában tornatanításunk fejlettségére nézve azon tapasztalat, hogy mind több és több egylet alakul itt a fővárosban az ifjak kezdeményezésére. Örvendetes jelenség, hogy maguk a tanulóink sem tartják már elégnek az iskolai heti két tornaórát, és az iskolában játékcsapatok alakulnak.

E mozgalmat a tanároknak nem elnyomni, de segíteni kötelességük. Segítségre pedig főleg ott szorulnak tanulók, hol nem találnak játéktért, és oly iskolában, hol a tulságos sok házi feladattól nem tudnak mulasztás nélkül elég időt szentelni testi erősödésüknek.

Nem mondjuk azt, hogy egy ötven tanulós osztályban az iskolai heti 30 óra alatt ugy el lehetne végezni a középiskolai tanítás anyagát, hogy az otthoni munkára mi sem maradna, de állítjuk, hogy ha a tanárok és a tanulók erre törekednének, nem sok tenni való maradna otthonra.

Vagy az  angol tanuló feje oly annyira különb a magyarénál, hogy ráér játszani mindennap és a magyar nem! Az is igaz, hogy a mi tanulóságunk csak most próbálja először idejét a józan szórakozás és a munka közt jól beosztani; még nincs itt tradíczió, nincs megszokás, mely a mértéket betartani könnyítené.

Bizony a vezetés hiánya sok bajt okozhat az ifjúság körében; sok tanuló osztályának ismétlésével fizetett meg, hogy pár centiméterrel alacsonyabbat ugrott. De nem arra kell törekednünk, hogy testük önképzésével felhagyjanak az ifjak, hanem arra, hogy a helyes mértéket megtalálják. Ugyde ez csak a tanárok jóakaratu támogatása és tanácsa mellett lesz lehetséges.

Mit szóljunk azonban az olyan tornatanárról, ki gunynyal beszél a minisztérium által rendezett tornaversenyekről, ki a fiukat nem engedi versenyezni, mert az ő felfogása szerint a versenyzés nem való az ifjuságnak, ki még most is a már Németországban is felfrissített rendszer csontosodott híve.

Az ily tornatanároknak nem ritka példányához közel állnak az oly tanárok, kik a tornatanárt vagy tanítót kisebbítésből következetesen tornamesternek hívják, kiknek legkedveltebb élcze, hogy a jó tornász fiukat ugy nógatják a felelésre, hogy no fiu, most ugorjál.
Az ily bajokon elsősorban az igazgatók segíthetnének, de próbáljanak segíteni az ifjak maguk is jó tanulásukkal.

A magyar családoktól is elvárhatnók, hogy gyermekeiket igyekezzenek ellenőrizni okos szórakozásukban és munkájukban, de ezt szakértelemmel majd csak a jövő nemzedék fogja cselekedhetni, mely nemzedék esetleg már a maga kárán tanult.

A magyar sportélet a fővárosban rohamosabb, a vidéken csendesebb fejlődésben van, hogy országosan fellendülhessen az ügy, az főleg középiskolai tornaoktatásunktól függ; ez is fejlődésben van, és ma már külföldön szerzik a volt tanítványok maguk és tanáraik homlokára a babérokat.