A Petőfi-társaság november 18-ikán, vasárnap délelőtt tartotta Vörösmarty-ünnepét az Akadémia dísztermében, mely egészen megtelt. A költő arczképe babérágakkal, virágokkal díszítve, orkhideák és délszaki növények között ott ékeskedett az emelvényen. Az arczkép előtt volt elhelyezve a Petőfi- s a Kisfaludy-Társaság, meg az egyetemi ifjak babérkoszorúja.

Széll Kálmán miniszterelnök, a költő veje, a Petőfi-társaság elnökéhez, Jókai Mórhoz intézett levelében tudatta, hogy halaszthatatlan teendői Budapestről elszólítván, nem jelenhet meg.

Az előkelő diszes közönség soraiban ott voltak: Vörösmarty Béla államtitkár, a nagy költő fia, továbbá Wlassics Gyula miniszter nejével, Csáky Albin gróf a főrendiház elnöke, báró Eötvös Loránt az Akadémia elnöke, a veterán Tóth Lőrincz, a költőnek jó ismerőse, Zsilinszky Mihály közoktatásügyi államtitkár, Szily Kálmán az Akadémia főtitkára, Beőthy Zsolt, a Kisfaludy-társaság elnöke, írók a közélet számos jelese.

A székesfehérvári Vörösmarty-kör küldöttségileg képviseltette magát gróf Zichy Jenő vezetésével. Az egyetemi ifjúság testületileg jelent meg. Debreczenből a Csokonay-kör, Nagy-Váradról a Szigligeti-társaságot küldöttek képviselték. Az ünnep Bartók Lajos elnöki megnyitójával kezdődött, a ki vezetésében a Vörösmarty-ünnepekről szólt.

Azt mondta, hogy a ritka lángelméknek nemcsak alkotásukban, nevükben és emlékükben is gondolat van, nagy és szent eszme, mely új és drága gyümölcsöt terem. Az ünnepek elsejét buzgó hála jeléül a Petőfi-Társaság nyitja meg. Azután költői hévvel rajzolta Vörösmarty nemes alakját.

"Romlásnak indult"- korholta népét Berzsenyi, "Megbűnhődte már e nép" esengett Kölcsey, "Nem volt, de lesz!" reménykedék Széchenyi, "De volt!" kiáltá Vörösmarty, s újjá teremtve, a mi volt, Magyarország lett is. De sötéten, fátyolozva, mint a tragédiában közelgett a fátum.

Vörösmarty sorsa tragikus volt, a látnok sorsa, a ki tudta, előre megjósolta a "nagyszerű halált". Ő, kinek költészetét a nemzeti dicsőség képezte, abban élt, lelke ebben fürdött, mint a sas az égben, mint a czédrus a verőfényben, egyszerre bukni látta nemzetét. A kétségbeesés megrepeszté a legforróbb honfiszivet, kioltá a legfényesebb lángelmét.

A ki egykor hős erővel dőrgölte oda "Rendületlenül", most utolszol így szólt, : "Rendüljön meg a velő agyadban!... De a szív még egyet dobban, s a láng még egyet lobban, "Lesz még egyszer ünnep a világon", "Lesz! Legyen most az ő ünnepe! Vörösmarty "legelső magyar embere", a nemzet királya akarja, hogy legyen szobra a költők királyának!

Lesz!...Vörösmartyt együtt kell ünnepelnie az egész hazának, a királyi palotától az utolsó kunyhóig! Mert az ő magasztos őserejű költészete és egész élete jelleme: a magyar király és a nemzet közti kapcsolat örök bensőségét, győzhetetlen hatalmát fejezte ki! Az ő kettős nagy kijelentése a legszebb jelszavául írandó föl a király koronájának és a nemzet czímerének: "Hazádnak rendületlenűl, Légy hive oh magyar!".

Jókai Mór foglalt most helyet és zúgott feléje az éljenzés, a taps. Sokáig kellett várnia, míg az üdvözlés elcsöndesült és hozzá kezdhetett felolvasásához "Vörösmarty apánk" czímen.

A közvetlenség melegsége, a múltak borongó érzése elevenül meg a visszaemlékezésben, melyben Vörösmarty költészetének hatását saját benyomásai után adta elő, s emlegette a nagy költő ama szíves bátorító támogatását, melyben az ifjabb írókat és őt magát is részesítette.

A felolvasást, melyet melléklapunkban, a "Világ-Króniká"-ban egész terjedelmében közlűnk, Jókai így fejezte be: "Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő segített, ő kitüntetett bennünket s erre nekünk szükségünk volt.

Az egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Vörösmartyt, mint halhatatlan költőjét a magyar Olympnak: - én szellemi apámat bolygó utam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben".