Papp Béla, a ki uriasan volt öltözve, daczosan, erőltetett nyugalommal hallgatta az elnök szavait, ügyvédjének kézzel mutatta az akasztást. Az elnök remegő hangon figyelmeztette, hogy térjen vissza Istenéhez, a kitől soha nem lett volna szabad elfordulnia. Ezek után az elítéltet lekísérték a siralomházba.

A darócz ruhát nem vette fel, ezért meghagyták a saját ruhájában. Az ügyvédjének, a ki kérdezte, mi az utolsó kívánsága, azt válaszolta: „Fotografáljanak le az akasztófán és küldjék el a képet apámnak, mert ő juttatott engem az akasztófára.”- „Végrendeletet nem csinál?”- kérdezte az ügyvéd. – „Nem. Különben, ha csinálnék, csak annyit írnék bele: Kötelemet pedig hagyom az apámra.”

Az uj büntető eljárás szerint az elitélthez bebocsátják, a kivel beszélni akar. Papp Béla az ujságírókkal kívánt beszélni. Apját mindig előhozta, hogy szigorú volt, még a neveltetés költségeit is visszakövetelte, mikor megházasodott.

A menyasszonya bokrétáját is külön pénzen bírta megvenni. Anyját nagy szeretettel említette és zokogott, hogy el sem jött fogsága alatt, s bocsánatot nem kérhetett tőle.

Egyszer Papp Béla felsóhajtott: „Szegény Elemér!” az ujságíróknak, akik a siralomházban meglátogatták, ezeket mondta: „Fogadja részvétemet, hogy holnaptól lapját nem olvashatom.”

Papp Béla igyekezett nyugalmat erőltetni magára, ám arcza óráról-órára sárgább lett, szeme beesett.
Teát és sonkát vacsorált, s mikor este magára maradt, a borzasztó utolsó éjszaka hatalmába került. Irt, füfyölt, Petőfit olvasta. Megírta végakaratát, még egy verset is. Fiának ezt írta: „Édes kicsi fiam, sose tudd meg ki volt az apád.”

Ágyneműjét a fogházfelügyelőnek, az óráját az őrmesternek, apróságait az őröknek hagyta.
A borzasztó éjszakára esős, komor reggel keletkezett. A bitófát Bali Mihály hóhér és pribékjei a törvényszék virágos udvarán állították föl.

Néhány perczczel hét előtt Márton Lázár fogházfelügyelő megjelent az elítéltnél, s felszólította, hogy váltson ruhát. Papp fekete kabátot és fekete kalapot vett föl. Odalépett ügyvédjéhez, de beszélni nem bírt. Könnye folyt, ajka remegett.

Nyolcz börtönőr közrefogta, jobbján a lelkész, balján a felügyelő haladt. Néhány lépést ingadozva tett meg Papp Béla, de aztán már szilárdabban járt. Kezét zsebébe mélyesztette, fejét lesütötte. Olyan hatást tett, mint aki átdorbézolt egy éjjelt.

A bitófa láttán megriadt, meggörnyedt. Hogy aztán megsodorta bajuszát, az csak gépies mozgás volt. Az ítélet felolvasását talán már nem is hallotta. A hóhér előlépett a bitó mögül. „Tessék kérem”-modta neki- „ Csak gyorsan! Mondja, sokáig fogok szenvedni?”- „Nem, nem,” - szólt a hóhér – „ha nyugodtan viseli magát, hamar megtörténik.”- „Akkor jól van”- volt utolsó szava Pappnak.

Maga lábán ment föl a bitó előtti zsámolyra. Ott megkötözték. Hét óra mult két perczczel. Az orvosok 9 percz mulva mondták ki, hogy már meghalt.

Papp Béla apjával az ismerősök még délben tudatták a kivégzés hírét. Az öreg ennyit mondott: „Isten irgalmazzon bűnös lelkének”

Egry orvos kikérte Papp Béla holttestét. Egyszerű koporsóba tette, s éjjel, sárban, esőben kikisérte a temetőbe.