Futótűzként terjedt el a hír 1900 májusában Budapesten, hogy meghalt a magyar hon legismertebb festője, Munkácsy Mihály. Holttestét hazaszállították, majd óriási tömeg részvételével temették el.

A kor prominens előkelőségei között ott voltak a kulturális élet irányítói, festészetének őszinte tisztelői, de ott voltak azok az egyszerű emberek is, akik képeinek modelljei voltak vagy lehettek volna.

A kortárs festők közül viszont sokan távolmaradtak a végtisszességről. Mindazok, akik megkérdőjelezték piktúrájának valódi értékét, a nemzetközi elismertség ellenére - vagy talán éppen azért?

Nem igazán értették - és nem tolerálták - , hogy Munkácsy miért nem a "franczia festészet" progresszív vonulatához csatlakozott, hiszen kortársaira, például Paál Lászlóra az impresszionizmust is megelőző Barbizoni festőcsoport munkája erőteljesen hatott.

Annál inkább furcsállták ezt, mert Munkácsy párizsi tartózkodásának idejére esett az akadémista festők és impresszionisták szakítása, és ez szinte mágnesként hatott az alkotók többségére. Sodró erejű hullám indult el ekkor, mellyel némelyek hitből és meggyőződésből, mások divatból sodortatták magukat. Munkácsy azonban továbbra is hitt a műtermi festészet fejleszthetőségében. Nem véletlen hát, hogy a korszak festészeti - szakmai ( és főleg francia) kritikája is inkább Paál László festészetét ünnepelte!

Munkácsy festői alapállása személyiségéből fakadt. Erőteljesen magában hordozta a "búskomor magyar lélek" visszahúzódó érzésvilágát. Önmagában is melankolikus alkata és szociális érzékenysége óhatatlanul olyan alkotók felé terelték, akik a szegények, elesettek, kitaszítottak képi témáit választották - Millet, Daumier, Courbet munkásságának tanulságait ott őrizte belső képei között, de a lélekfestő Rembrandt és a kor másik óriása, Hals is vezérlő csillaga volt festői pályáján. Hals alkotásai technikailag is befolyásolták laza suhanású ecsetkezelését. Rembrandt szférikus lélekábrázolása, többfigurás csoportfűzései holland-utánzásának beivódó élményei lettek.

Hogy a Rembrandtot ünneplők miért nem ünnepelték Munkácsyt is? Valószínűleg azért, mert a kor és a társadalmi szitáció ezt a fajta érzékenységet másfajta medrekbe terelte. Míg a holland óriás esetében a pszichés állapotok szférikus jelleget öltöttek, addig Munkácsynál a magyar sors és népélet megjelenése és megfogalmazása a "föld felé húzta" a témákat és a figurákat.

A festői alapállás csak egyik mozzanata a kortársaktól való elkülönülésnek, másik eleme zaklatott gyermekkorában keresendő. Mindazok az élmények, melyek Szamossy Elek segítségével a festészet felé terelték, menthetetlenül szintén a népi életkép irányába sodorták. Kezdetben ennek anekdotázó jellege hatotta át gondolatait, s ez egy ideig festészeti toporgásra késztette. Ez a melankóliára is hajlamos introvertált személyiség egész életében küzdött a nagyfokú lelkesedés és a depresszív elesettség kettősségével. Ha igazán az utókor szemüvegén át akajuk látni őt, akkor mindenképpen ezt a kettősséget kell látnunk először. Ez vezette el végülis a népélet-képtől a kritikai realizmusig, ebbe a kettősségbe épültek be irodalmi élményei. A legfontosabb hatást talán Dickens gyakorolta rá, s ez is tovább lendítette az egyszerű emberek, betyárok ábrázolása felé.

Micsoda szentségtörés, micsoda lázadás ez valójában, abban a korban, amikor az impresszionizmus lendületétől sodortatva a látványelvűség, a szabadban való festés, a pillanatnyi élmény megragadása hatja át a festészetet! Idézzük fel ezzel szemben a Siralomház mélyen humánus alapállását, amikor az utolsó óráit élő betyár alakját a jelképesség határát súrolva ábrázolja! Érezhetően azonosult modelljeivel, figuráival. A Tépéscsinálók, a Rőzsehordó asszony, az Ásító inas képi ábrázolásaiban ott érezzük a megélt - átélt élmény hitelességét. Hiteles impresszió ez is, de mondanivalójában éppen ellentétes az éppen kibontakozó korstílussal.

Valójában ez a mély átélés vezette el ahhoz a technikához is, ami mára éppen képeinek lassú halálát is okozhatja. A bitumenes alapozás és a szinezékhez "plusszban" hozzáadott bitumen adott ugyan festészeti összefogottságot, de az anyag a levegővel kémiai reakcióba lép, s most az utókor nagy küzdelmet vívhat, hogy a bitumen föl ne zabálja a világos színeket. Most vákuumszekrénybe zárták ezeket a műveket, s mi eltöprenghetünk rajta, hogy hogyan is fordulnak a dolgok ellentétükbe. Sejteni lehet ugyanis, hogy újítási törekvésében az vezérelte, hogy a mély bitumenes alapból robbanjanak a gallérok, ingek, kézelők dinamikus fehérei - s most az egész kép eltűnése, elfeketedése ellen küzdünk!

Kedvem lenne vitatkozni a mai művészettörténészekkel is, akik Munkácsy biblikus témáit erős kritikával illetik. A Trilógia népszerűségét nem csak megfestésük idején ünnepelték, itthon és külföldön, hanem az utóbbi idők kiállításai is azt bizonyítják, hogy a képi hatások, a festői hevület sok-sok ember szívét megérintették. Nem érdekli a nézőt, hogy hány figura-csoport van a képmezőben; az sem igazán fontos kérdés, hogy a figurák megfestésénél alkalmazta-e az annak idején igen fiatal műfaj , a fotó tanulságait. Krisztus kiemelése a drapériával történik. Az árulás ténye és az igazságtalan ítélet nem csak Krisztussal, hanem minden emberrel megeshető történés.

Ő is tudta, mint a legnagyobb biblikus témák alkotói: ha a festő képes az általánost is ábrázolni, már nem csak a konkrét bibliai fogalmak, események az érdekesek, hanem az örökérvényű megfogalmazások. A néző elhozza jelenlétével életének örömét, bánatát, fájdalmait és keresi az igazolási pontokat egy-egy remekműben.

Ejtsünk még néhány szót Munkácsy hazaszeretetéről! Bármerre járt a világban, sokszor hazalátogatott, mert a magyar nép életét szerette szenvedélyesen. A Honfoglalás c. képéhez szükséges régészeti tárgyakat, emberi típusokat is Magyarország határain belül kereste és találta meg (Szentes, Csongrád, Kolozsvár, Vajdahunyad, Tiszadob, Tőketerebes). Szinte makacsul ragaszkodott barátaihoz, életének végső éveiben is. A millenniumi rendezvényeken 1896-ban már betegen és enerváltan vett részt, de ott volt.

Munkácsy Mihály a magyar festészet kiemelkedő alakja volt és marad, még akkor is, ha ezt a ragyogó életművet korábban és az utókoban is ugyekeztek "megsebezni".

Szappanos István