Minden újabb kép újabb diadal, rohamosan emelkedik magasabbra és magasabbra, föl egészen ama csúcspontig, melyet már a világhír vesz körül ragyogó sugaraival. "Milton"-ját a történelmi genre csodás tökélyű alkotásának ismerik el, "Krisztus Pilátus" előtt-jével a vallásos festészetet kelti új életre egy kritikával és kétkedéssel teljes korszakba; a modern életből vett salon-képei, melyeket nagy munkáinak alkotása közben, úgyszólván csak szórakozásképpen festett.

E művek páratlan népszerűséget és elismerést szereznek nevének. Midőn egy-egy nagyobb alkotásával megjelenik közöttünk, honfitársai fejedelmet megillető ünnepléssel fogadják; kiállításainak megtekintésére távoli vidékek lakossága is Budapestre zarándokol; külföldön a legfinynyásabb ízlésű amateurök rendkívül nagy árakat fizetnek legkisebb vásznáért is.

  És a szegény asztalos inasból lett világhírű képíró mindezen ünnepeltetések között sem érzi magát egészen boldognak. A fényes párisi palotából a magyar pusztákra vágyik, melyeknek tőről metszett lakosait, fiatal korának barátait, az előkelő szalonokban hiába keresi.

Csak haza, csak haza! cseng a fülébe mindenfelől, s mikor egy fenkölt gondolkozású államférfiú megtalálja a módot is arra, hogy a mester vágyakozása teljesedésbe mehessen, megkönnyebbülten lélegzik föl, mintha csak egy nehéz álom lidércznyomását rázta volna le magáról.

A mikor az ezredévi ünnepélyekre megjelen közöttünk, mindenki tárt karokkal fogadja, mert hiszen most már a mienk, a mienk osztatlanúl. S az örömnek, az ünnepeltetésnek eme napjaiban egyszer csak félelmes erővel keríti hatalmába egy régi lappangó baj.

Izgatottsága fokról-fokra nő, az ünnepélyek vidám zaja kiállhatatlanná válik reá nézve, menekülni kénytelen a magyar fővárosból s néhány hét múlva megérkezik külföldről a mindenkit lesújtó szomorú hír, hogy Munkácsy számára egy németországi gyógyintézetben kellett keresni menhelyet.

A mint az endenichi intézet kapuit átlépte, már éreztük, sőt tudtuk, hogy elveszítettük őt örökre. A mi ezután következett, már lassú haldoklás volt, elszomorító, kinos befejezése a fényes pályafutásnak.

Most már megjárta a szenvedésnek Golgotháját, s átköltözött a halhatatlanságba. A gyász első napjaiban hiába való törekvés volna fejtegetnünk, hogy voltaképen mit is veszítettünk Munkácsyban.

Annyit azonban minden magyar embernek éreznie kell, hogy ezzel az Isten különös kegyelméből való művészszel a magyar lélek erejének és fényének egyik leghatalmasabb hirdetője szállt sírba. Munkácsy Mihály nemcsak saját hazájának volt egyik legnagyobb dicsősége és büszkesége, hanem egyúttal a művészetek általános történetének is olyan alakja, ki magának a legnagyobb mesterek mellett szerzett helyet.

  Az Ecco homo az utolsó nagy munkája Munkácsynak. Mint a bibliai képek mindegyike, ez is mélyen megható kompoziczió; de a mester végzetes betegsége már nyomokat hagy a nagy vászon egyes részein. Az alakok ingadozók, az ecsetkezelés nem mindig biztos, a légtávlatok itt-ott hiányzanak.

Mikor ezt a képet külön pavillonjában először láttam, a végzet sötét árnya már ott lebegett Munkácsy felett. Némán, földre szegezett, révedező szemekkel állt a pavillon egyik sarkában, jóformán ügyet sem vetve arra, a mi körülötte történik.

Kezet nyújtott és álmatlanságról, kimerültségről kezdett panaszkodni. Biztattam, hogy az egész csak múló baj, s a mint az utolsó napok erős izgalmait kiheveri, majd minden jobbra fordul.Megrázta hatalmas, bozontos fejét s balkezével egyet legyintett.

Valami fájdalmas lemondás nyilatkozott meg ebben a mozdulatban. Mintha csak előre látta volna, a min nem sokára bekövetkezett: nem akarta áltatni magát hiú reményekkel.Soha nem felejtem el ezt a talalkozást,s most mikor a mester hosszas haldoklása véget ért, az a sápadt arcz és révedező tekintet újra megjelenik előttem.

De ma már glóriafény veszi körül a megtört szenvedő alakot, kinek örök élet, örök dicsőség, halhatatlanság jutott osztályrészül.

Szana Tamás cikke