A sör több, mint egyszerű innivaló. Több, mint maláta, komló, víz és élesztő együttese. Több mint egy átlagos fogyasztási cikk, mely ott sorakozik a szupermarketek polcain. A sörnek évezredes története, kultúrája van. Népszokások kapcsolódnak hozzá, mondások, műalkotások örökítették meg "dicsőségét". Volt már az uralkodó osztály kiváltsága és a legszegényebbek itala. Néhol szinte előírták a fogyasztását, míg máshol üldözték, betiltották, fogyasztóit börtönbe zárták vagy éppen kivégezték.
A sör megosztja az embereket - egyesek rajonganak érte és soha nem tudnának lemondani róla, míg mások nem értik, hogy mit lehet szeretni rajta. Egy biztos: a sör azon dolgok egyike, amit nagyon nagy mennyiségben fogyasztunk és mégis nagyon keveset tudunk róla.
Ezen szeretnénk változtatni.

A sör története

Bármilyen megdöbbentő is, de megtalált leletek alapján a sumérok a Tigris és az Eufrátesz folyók által határolt területen már az időszámításunk előtti V. évezredben készítettek sört! Írásos feljegyzések nem állnak természetesen rendelkezésre, de a régészek több olyan edényt találtak, melyekben tönkbúzát, árpát és malátát tartottak. A sört ekkor árpakenyérrel főzték. Mivel a komlót még nem ismerték, a sört mézzel, datolyával, fügével és más gyümölcsökkel ízesítették.
A sör legrégebbi írásos bizonyítéka ie. III. évezredből, Mezopotámiából való "monument Bleu". A sörkészítést ekkor már nemcsak ismerték és gyakorolták, de még törvényben is szabályozták! Hammurapi törvényoszlopán is találunk a sörök minőségének biztosítására vonatkozó szabályokat, ezek megszegőit pedig a kor szellemében igen súlyos büntetésekkel igyekeztek eltántorítani a sörpancstól.

Az ókori Egyiptomban a sör hallatlanul népszerű volt, amit a Királyok Völgyében található sírkamrák falfestményei, valamint a fennmaradt papirusztekercsek is bizonyítanak. A sör meglepő módon Egyiptomban nem csak a gazdagok privilégiuma volt, egyszerű emberek és rabszolgák is ugyanúgy fogyaszthatták! Az egyiptomiak az i.e. 1800 körül már ismerték a kifejezetten a sör erjesztésére való élesztőket.

Görögországban, majd a Római Birodalomban a sör sokat veszített a népszerűségéből, mivel a görögök és a rómaiak is inkább a bort kedvelték, a sörfogyasztást a barbár népek szokásának tartották.

Azokon a vidékeken viszont, amely borszőlő termesztésére már nem volt megfelelő, a sörfőzés egyre inkább elterjedt. A mai Írország és Anglia területén már ie. VI. században ismerték eme tudományt. Nem beszélve a germánokról, akik a sört valóságos isteni italnak tekintették. A germánok különféle bogyókat (pl.: borókabogyót), illetve fűszereket (sáfrányt, köményt, ánizst) használtak ízesítésére.
A sörfőzésben a legnagyobb változást a középkorban a komló megjelenése hozta el. Addig a sör ízesítésére-egyebek mellett-tölgyfakérget, mézet, gyömbért, szegfűszeget és illatos füveket használtak, és ezzel próbálták meg megadni az italnak a különleges, kesernyés ízt.

A XIII. századtól kezdve azután a komló szinte mindenhol kiszorította ezeket az ízesítőanyagokat, kivéve persze Angliát, ahol a komlót egészen 1524-ig nem volt szabad sör készítéséhez felhasználni. Ebben az időszakban a sörfőzés már a skandináv országokban, Dániában, a mai Németország, Ausztria és Hollandia területén is elterjedt. Sört nem árpából, de búzából, sőt még zabból is készítettek.

A középkorban a sörfőzés eleinte a különféle szerzetesrendek köré összpontosult. Az egyik ilyen "szerzetessör" a St. Gallen-i apátságból származik, de Weihenstephan kolostorban a korabeli iratok tanúsága szerint mát a IX. században is főztek sört.

A középkori városok kialakulásával a céhrendszer elterjedésével aztán a kolostorokban folyó sörkészítés szerepe egyre inkább csökkenni kezdett. A sörfőzők a XIII. században kezdtek el céhekbe tömörülni, hogy érdekeiket jobban érvényesíteni tudják. A céhek feletti felügyeletet ez idő tájt a városok tanácsa gyakorolta - ők dolgozták ki azokat az előírásokat, melyeket minden sörfőzőnek be kellett tartania. E rendeletek közül az első jelentőset Nürnbergben adták ki és azt írta elő, hogy sört kizárólag árpából készíthető, búzából, rozsból és zabból nem.

A legnagyobb hatású ilyen szabály azonban kétségkívül Bajorországban 1516-ban kiadott, azóta is sokat emlegetett német tisztasági törvény, a Reinheitsgebot, amely megszabta, hogy a sör készítéséhez kizárólag 3 anyag használható: a maláta, a komló és a víz. (Ezt a szabályt ma már persze kevés sörgyár tartja be, hiszen különféle adalékanyagok használata azóta elfogadottá vált.) A céhes sörfőzés még évszázadokon keresztül fennmaradt, de szerepét folyamatosan és egyre növekvő mértékben átvették a sörgyárak.

Az újkorban a népesség növekedésével, a fogyasztási szokások változásával egyre inkább megnőtt az igény a nagyipari sörfőzés iránt. Persze az igény önmagában nem lett volna elegendő, szükség volt azokra a felfedezésekre és találmányokra is, melyek ebben az időszakban hozzájárultak a sörkészítés forradalmához. Louis Pasteur felfedezése az erjedést okozó baktériumokról ugyanúgy elősegítette ennek a folyamatnak a felgyorsulását, mint a főzőgépek elterjedése vagy Linde találmánya, a hűtőgép, mely megteremtette a lehetőségét az alsó erjesztésű sörök nagy mennyiségben, melegebb évszakokban való készítésének is.

Az első tömeggyártásra szánt söröket a XIX. század közepén kezdték el készíteni Európában, majd 1876-ban Amerikában. Ezután a világ szinte minden részén gomba módra elszaporodtak a sörgyárak.

Ez a tendencia azóta is megmaradt, tehát a sörkészítés napjainkban az-egyre kisebb számú- nagy sörgyárak kezében összpontosul. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az utóbbi évtizedben a kisebb sörfőzdék szerepe egyre inkább felértékelődik, mivel a nagy sörgyárak méretüknél fogva nem képesek kielégíteni egyes specialitásokat kedvelő sörfogyasztók egyedi igényeit.