A „csodálatos”, vagyis a kor tudománya számára megmagyarázhatatlan jelenségek mindig is vonzották az embert. Ahogy Wolfgang Ostwald fogalmaz a századfordulón: „az tűnhetik csak fel misztikusnak, amit nem vagyunk képesek fölfogni” s éppen ezért „a misztikus sejtelmek életünk ősanyagához tartoznak”.

Hiszen annyi minden volt és van az emberiség múltjában is, meg a magunkéban is, amit ha másért nem, tudatlanságunk miatt nem tudunk megérteni! Hiába küzd a tudomány, hiába a racionális bizonyítékok és a józan ész érvei, a misztikus elképzelések időről időre fellángolnak és felemésztik a tudás terménytárát.

Ezek az időszakok azonban nem véletlenszerű ciklusokban követik egymást, hanem éppen a tudomány változásai hívják őket életre. Valahányszor az elfogadott, általánosan érvényesnek tartott világnézet meginog, olyan kérdésekkel találkozik minden ember, amelyeket az ismert elvek alapján nem tud megérteni. Egyetlen válasza lehet csak: elfordul a racionalitástól és gondolkodásában újra felszínre törnek a már elfeledettnek hitt mágikus és misztikus tanok és magyarázatok, amelyek, bár logikusnak nem nevezhetők, ismerősnek és megnyugtatónak mindenképp.

A századforduló tudománya fenekestül forgatta fel a korábbi biztonságos világot. Az „alaptudományok” sorra cáfolták saját korábbi elméleteiket, egyre újabb és újabb tudományterületek születtek és bombázták a riadt olvasót a hétköznapi ész számára felfoghatatlan ideákkal. „Varázslatos” masinák árasztották el a háztartásokat s a korábban „fantasztikusnak” minősített regények repülői szántották az eget – bár akkoriban ezt inkább lebegésnek lehetett nevezni, de mégis…

A tudomány válasza sem volt egyértelmű: jött Freud, a maga archetípusaival; Einstein tovább fokozta a viszonylagosság érzését; és Nieztsche megölte Istent.

Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy újra divatossá váltak nemcsak Paracelsus, hanem az alkimista és rózsakeresztes Robert Fludd, vagy a léleklátó Swedenborg művei is. Emellett természetesen újabb és újabb „események” is a figyelem középpontjába kerültek, hála a sajtó egyre intenzívebb „felvilágosító” tevékenységének.

S mit tehetett a természettudós, például Flammarion? Szakterületéről kilépve, esetleg kutatásait félbehagyva igyekszik magyarázni a magyarázhatatlant, racionálissá tenni az irracionálist. S hogy akkor ez csak részben sikerült neki, az valószínűleg nem az ő hibája. Próbálkoztak ezzel azóta már sokan mások is.