A Nietzsche Frigyes frissen hantolt sirjára ellentétes gondolatok között teszszük le a magunk szerény kis koszoruját.

Az egyik a meghatottság és a kegyelet érzéséből fakad. Mert mindig felemelő látvány lesz az emberiségre, mindig a vigasz és megnyugvás forrása a jobbakra az egy eszme szolgálatában eltöltött élet. Az élet undokságai, a saját nyilt vagy leplezett előnyeikért rohanók közepette micsoda felfrissitő érzés az a pár ember, kik a legtöbbről, mi fényt, vagyont és előnyöket ad, lemondanak azért, hogy egy eszme szolgálatába adják agyuk és szivük minden erejét.

Igen, az ilyen élet jótétemény az emberiségre akkor is, ha az eszme, melynek szolgálatában lefolyt, ránézve meddő vagy akár káros is volt, mert gyarapitják a társadalom erkölcsi erőjének azt a tömegét, melyet a nagy és önzetlen emberek példája ad. S ki vonná kétségbe ennek becsét? Aligha tévedünk, mikor azt hiszszük, hogy a messze jövő minden transcendentalis hittől ment társadalmában a társadalom nagy és nemes embereinek fokozottabb kultusa, emlékezetben tartása, altruista életük és tetteiknek az ifjuság lelkében való öntudatosabb ápolása fogja betölteni azon érzelmek és gondolatok helyét, melyek most a vallásnak jutnak.

A másik gondolat, mely bennünk e tragikus élet megszüntekor szinte ellenállhatatlanul felmerült egy kérdés, mely az ő munkássága objektiv tartalmára vonatkozik. Hogyan volt lehetséges e természettudományinak elnevezett században, melyben a hit mellett a metaphysika alapjai is oly erősen megrendültek, hogyan volt lehetséges, hogy a Nietzsche Frigyes rendszere nemcsak komoly helyet biztositott magának a philosophia történetében, hanem az elmékre is olyan hatalma volt, hogy a XIX. század művelődéstörténete az ő működése figyelembevétele nélkül hézagos volna?

Mert az “Uebermensch” theoriája megdöntésre jóformán nem is szorul, hisz a civilisatio minden ténye ellene szól, hisz a legextremebb felfogások hivei, individuálisták és sociálisták egyaránt egyetértenek abban, hogy ennek a tannak tudományos értéke nincs, következményei pedig képtelenek.

A Nietzsche esete teljes világosságban mutatja, hogy napjaink philosophiája még mily kevéssé tudományos, hogy abban a tudományé mellett attól milyen ellentétes erők is közrehatnak. Világosan mutatja azt is, hogy ama szükségletek, melyek a philosophiában kielégitésre találnak, nem tisztán tudományos szükségletek, hanem részben vallásiak, részben politikaiak s részben aesthetikaiak is.

Ezen utóbbiak találtak Nietzschében különösen bőséges kielégitést. A styl befejezett hatalma és csodálatos művészete, gondolatmenetének rapsodikus sziporkázása, szenvedélyének hatalmas - bár gyakran elfogult és kiméletlen - ereje: ezekben az “Uebermensch” philosophusának legnagyobb ereje.

Igen, philosophikus költemények a Nietzsche könyvei s mint ilyenek hatottak.

Nincs különben semmi csodálatos benne. Az emberi haladás egyik fele (talán a nagyobbik?) nem a tudós és a bölcs higgadt és mélyrelátó agyából, hanem a költő és a művész féktelen lángoló lelkéből került elő.
[Jászi Oszkár 1900]