Külön fejlődött a sportág Európában és külön Amerikában. Európában természetesen Britanniában kell körülnéznünk, ha a vízilabda ősi változatát keressük: Bornemouth-ban kezdték játszani, eredetileg két csónak volt a kapu, erre kellett feltenni a labdát, ami különösen annak fényében nem volt könnyű, hogy a kapus bármikor a ladikjára törő játékos nyakába zuhanhatott.

A gyakori csigolyasérülések okán aztán belátták az angolok, mindenki jobban jár, ha a futballból ismert kapukat teszik meg célpontnak, az 1880-as évekre pedig a szabályokat is kezdték lefektetni. Az angolszász gyökerek a mai napig érződnek. A kemény csapatsportok hazájából útjára indult játék az egyetlen a csapatsportok között, amelyben a brutalitást leszámítva bármi megengedett azzal szemben, akinek a kezében van a labda.

Az amerikai változat annyiban érdemel említést, hogy a "water polo" kifejezést az Újvilágnak köszönhetjük: itt ugyanis a lovaspólót igyekezték utánozni a vízben, amikor is üres hordókon ülve megpróbálták a labdát (eleinte egy felfújt marhahólyagot) egy ütővel a kapuba paskolni. Később leszálltak a magas hordóról, és az ütőt is letették, az ütésről viszont nem tettek le, ezért aztán az Államokban még hosszú időn át egészen rendkívüli mód durva keretek között űzték a sportágat.

Oly népszerű volt az Angliából hódító útjára induló játék, hogy a futballal párban első csapatsportként helyet kapott az 1900-as olimpia műsorán. Az első olimpiai bajnoki címet Nagy-Britannia nyerte. A második helyen Belgium végzett és a bronz érmet Franciaország szerezte meg. Négy évvel később amerikai egyetemek csapatai verték kékre-zöldre egymást, ezért az 1904-est hivatalosan nem ismerik el olimpiaként, 1908 óta azonban állandó programpont, azaz a csapatjátékok közül a legrégebb óta szerepel megszakítás nélkül az olimpián.