Kína a legrégibb civilizációk egyike – bár az európányi nagyságú terület történelme korántsem volt olyan folytonos, mint pl. az ókori Egyiptomé vagy a modern Nagy-Britanniáé: a virágzó korszakokat az anarchia vagy a külföldi uralom hosszabb időszakai választották el egymástól. A 19. század és a 20. század első fele inkább ez utóbbihoz sorolható.

A mandzsu császárok hatalma Kína fölött a han (etnikai-nyelvi értelemben kínai) lakosság szemében eleve idegen uralomnak számított. Ehhez jött az európai hatalmak agresszív behatolása az elzárkózással kísérletező Kínába.

A két ópium-háború, a tajping-felkelés, a francia-kínai háború és a boxerlázadás rendre idegen hadseregek Kína feletti győzelmét és a belügyeibe való beavatkozást eredményezte. Katonai kudarcot hozott az 1894-es japán-kínai háború is. Mindehhez képest sovány vigasznak számított a „mennyei Birodalom” északkeleti terjeszkedése. Az európaiak ugyanis nem csupán rendre győztek. De előnytelen szerződéseket kényszerítettek a birodalomra; területen kívüliséget harcoltak ki maguknak. Egyes területek a szó szoros értelmében gyarmattá váltak (Hong-Kong, Macau, Tajvan). Kína más részei külső hatalmak érdekszférájává lettek. (A Jangce-völgy angol, Santung német, Dél-Kína francia érdekszféra, Mandzsúriában oroszok és japánok vetekedtek a befolyásért, az elsőbbségért.)

A megalázottság érzése, a korábbi eszmékbe vetett hit megrendülése szinte súlyosabb volt, mint a katonai kudarcok – noha e kettő természetesen össze is függött. A nemzeti megaláztatás új típusú nacionalizmust szült. Korábban a kínai „nemzeti” érzés a civilizált Kína, a mennyei „Közép” és a barbár környezet ellentmondásán, egyfajta kultúrfölény-elméleten alapult. Most a sorozatos sérelmek és kudarcok egyrészről, az európai eszmékkel való megismerkedés másrészről új, modern kínai nacionalizmust szült. Középpontjába az ország megmentése és nemzeti önbecsülésének helyreállítása került.

Az előző évszázad belső és külső háborúi, a háborúkhoz és természeti csapásokhoz kapcsolódó ínség temérdek áldozatot szedett. A háborús halottak számát a 19. század folyamán legalább húszmillióra, az éhen haltakét minimum kilencmillióra becsüli Kína-történetében Jordán Gyula kutató.

Nem csoda hát, ha az 1890-es években a forrpontig hevültek a feszültségek. Az idegengyűlölet már 1896-tól jelentkezett. „Támogasd a Ch’ing dinasztiát és üldözd el az idegeneket!” – hirdette a politikai jelszó. Az idegenellenes közhangulat sajátságosan kereszteződött a mandzsu dinasztián belüli trónviszállyal: az anyacsászárné félreállította, házi őrizetben tartotta a reformokra és európaiakkal való együttműködésre hajlamosabb fiát.

A boxerek spontán népi mozgalma és a császárné szövetsége az idegengyűlöletben forrott össze. A keresztényellenes és idegenellenes tömeghisztéria során elpusztítottak mindent, ami idegen: nem csak a német nagykövetet és a megkeresztelkedett kínaiakat, de templomot, vasutat, bányát is. A boxerlázadás leverése Kínát végképp félgyarmattá tette.

-y-n