Kopernik óta igazi forradalmat senki sem támasztott a csillagászatban. Mikor ő kifejtette a maga rendszerét, kábultság fogta el az elméket.

A mit eddig a világrendszerről tudni véltek, csalóka álomképnek bizonyult. A Föld, melyet eddig a világ központjának tartott az emberiség, egy utolsó rendű égitestecskének jelentéktelen pozicziójára sűlyedt alá. A csillagos ég, melyet úgy tekintett az ember, mint az ő gyönyörködtetésére teremtett éji díszletet, mérhetetlennek és végtelennek mutatkozott a maga számlálhatatlan égi testeivel.

Bele kellett szokni e gondolatba. S az emberiségnek időre volt szüksége, hogy bele szokjék. De látni lehetett azt is hogy megismervén magát a rendszert megismertük a legnagyobbat a leglényegesebbet, a mit a mindenségről megtudhatunk.

A világegyetem felől nagyobb leczkét nem fog megtanulni az emberiség. A részleteknek azonban végtelen sokféleségét ismerheti meg, látóköre kiszélesedhetik, s láthat dolgokat, melyeknek látása csodaszámba ment volna valamikor. És e szempontból a csillagászat óriási előrehaladást tett az utolsó század alatt.